2016. január 27., szerda

Írói utószó

Sziasztok!


  Nos, fogalmam nincs hol is kezdjem el. Talán azzal, hogy nehéz szívvel válok meg ettől a blogtól, hiszen lassan két éve írom Harry és Taylor történetét. Büszke vagyok magamram hogy eljutottam idáig, de nélkületek biztos nem ment volna! Voltak bukkanók, de sikerült! A kezdetektől tudtam, milyen befejezést szánok nekik. Azért teszem ki ilyen későn az írói utószót, mivel nem tudtam kitenni eddig, több ok miatt is. Az első, hogy nem akartam elhinni, hogy itt a vége, pedig itt van és szeretném elmondani nektek, hogy köszönöm azt a sok-sk támogatást! A kommenteket, a feliratkozókat... mindent. Nagyon boldog vagyok! A másik dolog pedig a felvételi. Ajaj, remélem nem sikerült rosszul senkinek, habár a matek az nagyon, nagyon nehéz volt. És aki még nem tudta a 10. feladatot ne búsoljon, ugyanis senki nem tudta, mert az egy középiskolai egyenlet volt :) Remélem nagyon jókat írt mindenki!

  Most egy kicsit vissza a történetre... Nem terveztem hosszúra ezt a kis bejegyzést, ezért nem is nagyon szeretném húzni-vonni ezt az egészet. Tényleg csak, köszönöm nektek, hogy itt voltatok és velem tartottatok ezalatt a történet alatt! De senki ne búsuljonm ugyanis fogok még feltenni kisebb novellákat, amikkel kicsit tisztább lesz a történet. Taylor-ék mennyegzőjéről és a harmadik kisbaba megszületéséről is lesz :) 

  Nyitottam több blogot is az elmúlt időszakban, de mindegyiknek ugyanaz a vége lett. Aki olvasta innen a Fájdalmat érezni kell (Zayn Malik ff) című blogomat, az tudja miről beszélek. Úgy döntöttem újrakezdem azt de még nem tudom, hogy Zayn főszereplésével vagy sem, de majd tájékoztatlak titeket :)


Painful cry:
Több, mint  35050 oldalmegjelenítés
27 bejegyzés
18 fejezet (prologussal és epilogussal együtt)
180 komment
35 rendszeres olvasó

VÉGE 
U.I.: MINDENT KÖSZÖNÖK!

2016. január 6., szerda

Epilogue

Sziasztok! 

A múltkor azt mondtam, hogy lesz még egy rész és utána az epilógus, de egyszerűen nem tudtam megírni azt a részt. Nem ment és nem akartam valami pocsék fejezettel előállni, azonban úgy érzem, hogy ez a rész pontosan úgy sikerült, ahogy a kezdetektől szerettem volna és erre nagyon büszke vagyok. A rész végére fogok még pár szót írni nektek :) Most utoljára;
Jó olvasást xoxo


Epilogue

"Azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, az egész életed lepereg a szemed előtt. Mintha kapnál egy fényképalbumot minden pillanatodról, így tudod, hogy itt voltál, hogy szerettek téged, hogy léteztél. (...) Úgyhogy csak az a pillanat marad ott élet és halál között, hogy elbúcsúzzunk." - Táncakadémia c. film
Black Veil Brides - Goodbye Agony
Ugyanazon a padon ülök, ahol már jó ideje nem voltam. Ismét szürkébe borul minden egyes levél, minden egyes fa, a hatalmas tó, az egész park.
Mint minden évben. De most már örökre itt kell maradnod…
Végigsimítok a szürke farmeromon és idegesen lesütöm szemeimet, miközben a mellém ül valaki.
Nem szólal meg, de én sem erőltetem meg magam. A fakó földet fixírozom, mivel valahogy nem merek felnézni, pedig pontosan tudom, hogy semmi félnivalóm nincs.
Tudod, – szólal meg – egy valamit még nem meséltél el – mondja.
-  Mit? Hiszen mindent elmondtam neked – bátran felemelem a fejem és szemeibe nézek.
Nem, azt nem mondtad el milyen volt az esküvőtök, hogy te mit éreztél akkor – magyarázza valódi kíváncsisággal, mire kissé felnevetek az emlékek özöne miatt.
- Csodálatos volt, amolyan mesébe illő, amiről minden lány vágyik – nevetek fel, amin ő is kuncogni kezd. – Emlékszem, hogy olyan izgatott voltam, azt hittem, hogy összeesek, miközben Adam az oltárhoz vezetett. Annyi ember volt ott és én egyszerűen csak izgultam. Adam odasúgta, hogy elszorítom a vérkeringését és a zavaromat ideges kuncogással próbáltam leplezni. Aztán megláttam Harry-t és senki más nem zavart. Végig a szemeibe néztem és sosem felejtem el azt a boldog mosolyt az arcán. Tudod, életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor kimondtuk az igent. A lagziban táncoltunk egymással, a gyerekeinkkel és a barátainkkal, miközben jól éreztük magunkat. Az egész mesébe illő volt – mesélem el dióhéjban az eseményt a végére érve könnyeimmel küszködve.
- Nagyon sajnálom, hogy megtörtént, de úgy tűnik, manapság mégsem tudnak mindenkin segíteni – próbál megvigasztalni, amikor meglátja könnyeimet.
- Évekkel ezelőtt történt, és azóta sem tudom túltenni magam rajta –zokogtam fel.
      - Ez teljesen normális kicsim – simít végig a hajamon.
      - Nem anya, nem az! – csattanok fel.
     - De igen, az. Nem a te hibád volt, ami történt. Harry összeomlott, és tudom, hogy azt hiszed ez a te hibád, de nem. Gondolj arra, hogy legalább még egy utolsó dolgot magad után hagytál, a gyermeketeket. A gyermekeiteket.
     - Tudom, épp ezért nem tudtam nem vigyázni rá – törlöm le könnyeimet. – Látnom kellett, hogy teszi túl magát a halálomon. Hogyan vigyáz a gyerekeinkre.
    - Mi is láttuk mi történt – fogja meg a kezemet anya. – De idővel sikerült újra fölállnia, mert tudta, hogy a gyerekeknek csak ő maradt és neki is csak ők maradtak neki. Mikor Lisa megszületett és te elmentél, akkor járta meg a pokol legsötétebb bugyrát, miközben mégis boldog volt. Tudom, hogy azt érzed, mindenért te vagy a felelős, de hidd el, hogy nem. Harry most boldog Rowena-val, Daniel-el és Lisa-val, neked pedig tovább kell lépned. Távolabbról is rajtuk tarthatod a szemed – nyugtat meg.
    - Igazad van – vallom be. – Tudod, végül még örülök is, hogy Harry talált valakit, aki boldoggá tudja tenni, de…
     - De bárcsak te tudnád – fejezi be a mondatomat helyettem. – Boldog, tovább lépett, de örökké te maradsz neki az-az ember, akit a világon a legjobban fog szeretni ebben az életben. Négy év eltelt, azóta Taylor, neked is tovább kell lépned – reménykedve néz rám, mire nagy gondolkodóba esek. Percek telnek el így. Egymás kezét fogjuk, miközben a számat rágva gondolkozok. Tudom, hogy el kell engednem őket, csak egyszerűen fáj az érzés, hogy soha többé nem járhatok le közéjük, még ha azt sem tudták, hogy ott vagyok. Ha anyával megyek, akkor csak innen tudom figyelni őket. Erről a kopár helyről. Sosem állhatok velük szembe, miközben átnéznek rajtam, mivel fogalmuk sincs arról, hogy vigyázok rájuk. Úgy érzem, belülről szétszakadok, csakúgy, mint akkor, mikor megtudtam, hogy meghaltam. Mikor végignéztem Harry szenvedését, mikor az élettelen testemet ölelte és zokogva súgta a fülébe, hogy „Szeretlek, kérlek, gyere vissza hozzám és a gyerekekhez. Szükségünk van rád!”. Azt válaszoltam neki, hogy örökre mellette maradok, de nem hallott meg. Csak a levegőbe beszéltem. Ott voltam a saját temetésemen. Ironikus, nem de? Ott volt az egész One Direction és a bátyám, akik mindannyian értem sírtak. Miattam hullattak könnyeket a gyilkosok, feleségeik és gyerekeik, habár ők nem igazán foghatták fel mi történt. Rowena volt talán az egyetlen, aki értette, hogy a mamája soha többé nem vonhatja meleg ölelésbe, nem adhat finom puszit arcára. Soha többé nem láthatja. A másik két gyermekem nem tudta mi történik, hiszen Danny még csak nyolc éves volt, míg Lisa újszülöttként vett részt az eseményen. Adam sokáig gyászolt, de sokkal kevesebb ideig, mint Harry. Neki sikerült továbblépnie, aminek szívből örültem. Viszont Harry a temetés után még egy év után sem tudta feldolgozni, hogy nem vagyok mellette. Azonban teltek a hónapok és még mindig nem tudták kiszedni a gödörből. Minden egyes nap visszajártam hozzá, nem tudtam egyedül hagyni. Másfél év telt el, mikor egy nap nem látogattam meg őket és Harry végre elkezdett talpra állni. Nem érezte a jelenlétem. Valahogy tudta, hogy nem vagyok ott. Ezentúl, hetente egyszer jártam le közéjük, miközben Harry-ből egyre jobb apa vált. Valahogy éreztem, többé nem kell vigyáznom rájuk, de nem tudtam elszakadni tőlük. Néztem, ahogyan a gyerekeim felnőnek, ahogy Rowena kamasz lázadóvá válik, Danny okos iskolássá érik, míg Lisa kimondja az első szavait és elkezd járni. Majd láttam, mikor Harry pár hónapja megismerkedik egy nővel. Egy bizonyos Veronica-val, aki újra színt hozott az életébe, aki elfogadja, hogy nem ő az első Harry számára és… akivel boldogok. Mindig is ezt kívántam. Hogy az emberek, akiket a világon a legjobban szeretek boldogan éljenek. El kell engednem őket. Tudom. Életem legnehezebb döntését hozom meg, de érzem, hogy nem fogom megbánni. Tudom, hogy Harry örökké vigyáz a gyerekekre és soha nem hagyja, hogy bántódásuk essen. Ezért úgy döntök, örökre elhagyom őket.
     - Rendben, veletek megyek – mondom, miközben a könnyeim áztatják arcom. Anyára mosolygok és látom a boldogságot arcán.
     - Jó döntést hoztál. Ne feledd, hogy te mindig ott leszel velük, a szívükben – mondja anya, majd a kezemet megfogva felhúz a padról. Átöleli a vállam, én pedig a derekát. Így ballagunk a szürke Central Park kijáratához, ami fényesen villog. Ott áll apa, szintén szürkében. Mindketten rám mosolyognak és, mikor odaérünk hozzájuk apa a másik oldalról ölelve vezetnek be az új életembe, ahol örökké várni fogok Harry-re és mindenkire, akit ebben az életben szerettem. Tudom, hogy ezt kell tennem. Át kell lépnem a kapun és békében kell mindörökké eltávoznom, azonban mielőtt belépnék, még sírva elsuttogom;
      - Örökké szeretni foglak benneteket, Harry – és elnyel a fényesség.

VÉGE
_______________________________________________
Mint írtam az elején ide szeretnék pár sort írni :) Tudom, hogy most van, aki utál, és nekik üzenem, hogy ennek így kellett történnie, már a legelején tudtam, hogy ennek a blognak így kell végződnie. A héten hozom az írói utószót és még így a végére... Tudom sosem kérek ilyet, de most szeretnék minden egyes olvasómat megkérni, hogy írjon pár szót a fejezet alá. Előre is köszönöm:)

2015. december 24., csütörtök

16 - Remission

Sziasztok megint!

Nos az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Remélem tetszik ez a rész :)
Jó olvasást xoxo
U:I: Még egyszer kellemes ünnepeket mindenkinek <3

16 - 
Remission



"A megbocsátás olyan érzés, mintha levennének rólad egy terhet, így szabadon elengedheted a múltat, és továbbléphetsz az életben." - Desmond és Mpho Tutu
Harry. A kezei szorosan a nyakam körül voltak, miközben a falnak szegezett. Egyre jobban szorított, a levegőm fogyott. Kezeimet a mellkasára tettem, hogy eltaszítsam magamtól, de esélyem sem volt hatalmas ereje ellen. Próbáltam beszélni, de a levegőm egyre jobban fogyott.
-          Egy évembe telt, de megtaláltalak – mondta vészjóslóan. – Azt hitted el tudsz menekülni előlem? - A szorítás erősödött, nem kaptam levegőt, és hiába ütlegeltem a mellkasát, csak a szemeimbe bámult gyilkos tekintettel.
-          Kérlek – szinte leheltem a szót.  Fájt. Azt hittem itt a vég, éreztem, amint elkezd belőlem kiszállni a lélek, és meghalok. Azonban a következő pillanatban az érintése ellágyult, az ajkait pedig erőszakosan nyomta az enyémre. Lefagytam.  Miközben ő csókolt fogalmam sem volt mit csinálhatnék. Végül, mikor beleharapott a felső ajkamba, akkor öleltem át a derekát és csókoltam vissza. A vérem íze keveredett a szájában érezhető cigarettáéval, miközben ujjai barna loboncomat markolták. Szinte kitépte a hajam a helyéről, de nem érdekelt. A csók közben kinyitottam a számat, annak reményében, hogy még jobban elmélyíthetem a pillanatot. A nyelve azon nyomban mélyen a számba csusszant, közben pedig a hátát markoltam, szinte annyira, hogy az már nekem fájt. A pillanat annyira szenvedélyes volt… azt hiszem, a szerelem, ami nem teljesedett ki, így jött elő. Szinte felfaltuk egymást, azt akartam, hogy sose érjen véget az aktus, de véget ért. Harry levegőért kapkodva elvált tőlem, majd mélyen a szemeimbe nézve, azt mondta;
-          Ezzel nincs semmi sem megoldva – komoran válaszolta. A könnyeim kicsordultak, miközben elengedett. Mély fájdalmat éreztem a nyakamon, ezért odatettem a kezeimet és masszírozni kezdtem a pontot, Mondhatom nem lett jobb. – Hol vannak a gyerekek? – kérdezte a hajába túrva.
-          Jobbra a második szoba - válaszoltam szipogva, míg elapadt a sírás. Bólintott és elindult az említett irányba. Amolyan úgy is minden alapon követtem őt. Pont akkor álltam meg, mikor kinyitotta az ajtót, a következő pillanatban pedig, Rowena tipegett ki hozzá.
-          Papa – kiáltotta, miközben Harry-hez futott, aki leguggolt hozzá és szorosan karjai közé zárta Rowena-t.
-          Hercegnőm – mondta Harry mély fájdalommal a hangjában.  A könnyeim ismét eleredtek, miközben elmosolyodtam. Annyira szép látvány volt.
-          Mami – vett észre Rowena és elkezdett integetni Harry válla feledt. Óvatosan intettem egyet, majd melléjük sétáltam és leguggoltam melléjük. Harry hirtelen kinyújtotta a kezét és a derekamnál fogva odahúzott maguk mellé, ezért a térdem a földet érintette. Az egyik kezével engem, míg a másikkal Ro-t ölelte át szorosan. Óvatosan átöleltem, mire kissé megszorította a derekamat.
-          Vége van mindennek, Tay – súgta halkan, mire megállt bennem valami. Ez mit jelenthetett? Azt, hogy soha többé nem akar látni, de a gyerekeket elviszi? Vagy azt hogy az életemnek van vége? Nem tudom. – Hol a kicsi? – kérdezte Harry, miután elengedett minket.
-          Daniel alszik – mutatott Rowena a kiságyra. Harry felállt majd odament Danny ágyához, aki békésen aludt az ágyban. Harry esetlenül felvette az alvó kisbabát, aki kissé mocorogni kezdett.
-          Menj csomagolni – mondta halkan, nehogy felkeltse Daniel-t.
-          Mi? – kérdeztem vissza, miközben Rowena hozzám bújt.
-          Azt mondtam menj csomagolni. Pakold össze a cuccaitokat, amik feltétlen szükségesek, két óra múlva megy a gép – magyarázta, de mikor látta, hogy nem mozdulok felcsattant. – Azt mondtam menj – összerezzentem, és túlságosan féltem, ezért többet nem szóltam, csak pakoltam a hatalmas bőröndbe.  Bepakoltam az életünket, amit felépítettem egy idegen országban, egy tetves bőröndbe. Mikor becipzároztam a táskát, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mi történt. Harry ránk talált és majdnem megölt. Elképzelni sem tudtam mi jöhet ezek után, viszont annyira jó volt újra látni. Szinte semmit nem változott. Ugyanazok a zöld szemek, ugyanaz a barna, göndör haj, a szokásos fekete farmer, cipő, sapka és kockás ing, ami kissé eltakarta a tetoválásait. Ugyanakkor sokkal, de sokkal erősebb lett. Az izmai kidagadtak, majdnem átszakították az ingjét. Mit tehet velem otthon?
Nem!
Nem gondolhattam a legrosszabbra. Megráztam a fejem, annak érdekében, hogy kiűzzem a rossz gondolatokat a fejemből. Még mielőtt kiléptem volna a szobából, megigazítottam a sminkem és a hajam, ami épphogy súrolta a vállam.  Letettem a bőröndöt a földre és elkezdtem magam után húzni, míg kiértem a szobából. A nappaliban ott állt Harry, az egyik kezében a babahordozóval, amiben Daniel aludt, a másik kezében pedig Rowena csücsült.
-          Kész vagy? – kérdezte Harry, mikor észrevett. Bólintottam. Hagytam, hogy Harry odaadja nekem Ro-t, és átvegye tőlem a bőröndöt. Miután bezártam a lakást egy fekete kocsiba szálltunk be, majd elindultunk a reptérre. Rowena elbóbiskolt a kezemben, ezért senki nem szólalt meg az út alatt. Illetve egyszer, mikor Harry felhívta a repteret, hogy nemsokára ott vagyunk. Nem igazán értettem, de nem baj. Végig egyenesen magam elé néztem, csak egyszer pillantottam óvatosan Harry-re, és akkor láttam, amint szemei a szín tiszta dühben úsztak. Megremegett a szám a félelemtől, miközben újra a lábaimat fixíroztam. Fogalmam sem volt mi várhat rám Londonban. Féltem, hogy bántani fog, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. A reptéren, furcsa módon nem kellett egy ellenőrzőponton sem átmennünk, hanem egyenesen a repülőgéphez vezettek, ahol csak az útleveleinket kellett megmutatnunk. Az utazás alatt végig ugyanolyan hangulat volt, mint a kocsiban is. Daniel sírt fel csak, de sikerült megnyugtatnom. Mikor Londonba értünk és leszálltunk a repülőről, azonnal egy fekete autóhoz vezettek, amivel elindultunk a főúton.
-          Nem a nagy házba megyünk – szólalt meg Harry. – Nemrég vettem egy családi házat a külvárosban, távol a város zajától – magyarázta, de csak egy bólintásra futotta tőlem. Túlságosan féltem. Nem autókáztunk sokáig, de feltűnt, hogy alig vannak házak a környéken, viszont mindenhol luxus ingatlanok voltak. Végül Harry felhajtott egy hatalmas homok színű luxusház kocsi feljárójára. A házon mindenhol nagy ablakok voltak és teraszok. A felhajtó mellett bokrok és virágok sorakoztak. Annyira nagy volt az egész, mégis gyönyörű. Harry sóhajtott egyet és kiszállt az autóból. Követtem a példáját, majd kivettem a kis alvó Danny-t a hátsó ülésről, míg Harry Rowena-t cipelte. Már bőven besötétedett, így alig láttam valamit, úgyhogy szorosan Harry mögött mentem, aki a kulcsokkal babrált. Mikor a bejárati ajtóhoz értünk egy villany azonnal felkapcsolódott. Az ajtó kinyitódott. Beléptem és fényességbe borult az egész helyiség.
-          Uram Isten – motyogtam elámulva, mikor megláttam a kicsin előszobából nyíló hatalmas nappalit. A falak szürkés színben pompáztak, csakúgy, mint a kanapé, csak az valamivel világosabb színben, rajta pedig lilás-fehéres párnák. A nappaliban volt még kandalló, lámpák és képek. Lefagyva álltam a nappali kellős közepén szemben egy lépcsővel. Annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem kivel tartózkodok ott.
-   Rakd le Daniel-t, utána beszédem van veled. Az emeleten, balra a második ajtó a szobája. A miénk a másik irányban lévő legutolsó szoba – magyarázta kissé elnyújtott hangon, ami azt jelezte próbálja féken tartani a dühét. Ismét remegni kezdtem, ezért amilyen gyorsan csak tudtam felsiettem a lépcsőn, s elmentem abba az irányba, amerre Harry eligazított. A falak a folyosón is szürkék voltak, de mikor beléptem Danny szobájába, ahol a kék szín kezdett el harmonizálni a fehérrel. Az egyik falra - amely előtt a kiságy volt – kék tapéta volt feltéve, amin betűk és számok sorakoztak, míg a többi fal törtfehér volt. Kissé idegesen, mégis elámulva tettem be kisfiamat a kiságyába. Végigsimítottam kerekded arcán és mosolyogva léptem ki a szobából, de szinte rögtön komorrá váltam. Eszembe jutott hol is voltam. Kezeim ökölbe szorultak, míg könnyeim az arcomat áztatták. Annyira rettegtem Harry kezeitől, hogy azt el sem lehet mondani. Akkor védtelen voltam, teljesen. A kezeim kezdek elfehéredni, de cseppet sem zavart. Inkább fusson ki az összes vér az ereimből, minthogy Harry ismét bántson. Erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy szembe nézek a sorsommal. Letöröltem könnyeimet és elindultam a nagy háló irányába. Szinte összeestem, annyira remegek a térdeim. Az ajtó előtt megállva a kilincsre csúsztattam a kezem. A szívem hevesen dobogott, a kezem remegett, de benyitottam. Azt mondtam hatalmasak a szobák? A háló volt igazán hatalmas. Velem szemben szinte az egész fal hiányzott, helyét a teraszra nyíló üvegajtók vették át. A falak barnásak voltak. Tőlem jobbra – jó pár méterre – egy hatalmas franciaágy helyezkedett el, előtte egy kandalló, fölötte pedig egy tv. Az ágy és a gyönyörű kandalló között egy szőrmeszőnyeg volt, alatta pedig sötétbarna, szinte már fekete padló. Amíg a szobát csodáltam, észre sem vettem Harry-t, aki nekem háttal állt az üvegajtó mögött.
-          Ülj le Taylor – nem kérés volt, hanem parancs, mégis nyugodt volt a hangja. Becsuktam az ajtót, majd kizárásos alapon az ágyra ültem le, háttal Harry-nek. A fejemet lehajtottam, a padlót fixíroztam, ugyanis nem mertem a szemébe nézni. – Mond csak, miért tetted? – nem láttam, de éreztem, ahogy a hátamat bámulja. Nem tudtam felelni, csak a fejemet ráztam. – Azt kérdeztem, mért tetted? – csattant fel, amire megrezzentem. Hallottam lépteit. Cipői fenyegetően csattogtak a padlón, míg meg nem állt előttem. – Mikor hozzád beszélek, akkor nézz rám – mondta fojtott hangon, miközben felemelte az állam.
-          Azt hiszed nekem könnyű volt? – csak ennyit bírtam kinyögni.
-          Neked nem volt könnyű – hitetlenül felnevetett és a hajba túrt. – Akkor szerinted én mit éltem át, mikor azzal hívtak fel, hogy a nő, akit szeretek eltűnt a lányommal és a születendő gyerekemmel? Szerinted én mit éltem át minden egyes pillanatban, mikor kerestelek? Ne játszd az áldozatot, mert kurvára nem vagy az! – ordított, a falak szinte beleremegtek a hangjába.
-          Akkor én szerinted mit éltem át? – felálltam és szemtől szembe álltam vele, mikor visszajött a bátorságom. – Szerinted én mit éreztem, mikor ütöttél? Mikor miattad majdnem meghaltam? Mikor bujkálnom kellett? Azért mentem el, mert már nem akartam úgy élni, ahogy! Biztonságot akartam a gyerekeimnek és sikerült, de neked megint rohadtul fel kellett bukkannod. Gyűlöllek! – kiabáltam, s a végére zokogva hullottam vissza az ágyra. Kezemmel eltakartam az arcom, miközben lehajtottam a fejem.
-          Soha nem élhetsz békében! Nem értetted meg, hogy sehol nem vagy biztonságban csak mellettem. Tudtad, miért utaztam el. Felfogtad, hogy akár meg is ölhettek volna? Habár megjegyzem, majdnem profi módon sikerült eltűnnöd – jegyezte meg a végén egy kis piszkálódással a hangjában.
-          Hogy találtál meg? – kérdeztem rekedt hangon, miközben felnéztem rá.
-          Őszintén megmondom, hogy hónapokig kerestelek. Az embereimet rád állítottam. Ellenőriztük a pláza kameráit, hogy kik hagyták el Londont abban az időszakban. Repülőgépek, komp, busz. Mindent tűvé tettem utánad – leguggolt elém, majd kezeit az enyémekre téve. – Szó szerint a padlóról kellett felkaparni, de semmi sem lehetetlen, igaz Tay? Tudtam, hogy körülbelül mikor kell szülnöd. Louis feltörte a környező országok kórházainak adatbázisait. Tudod te mennyi kórház adatát tekintettük át? Hát nem kevését, mikor rábukkantunk egy Daniel nevű kisfiúra, aki Finnországban született. Megtekintettük az anyja kórlapját és ott volt az arcod. Hiába festetted be a hajad, hiába kentél magadra annyi sminket, mint egy kurva, én felismertelek. Hetekig figyeltelek, amíg be nem toppantam – mesélte el, majd a mondandója végén nagyon erősen megszorította a kezemet.
-          Miért nem hagytál békében élni? Felépítettem ott egy új életet, nyugodt életet éltünk. Miért kellett felborítanod az egészet? – kérdeztem bátran. Már nem féltem attól, ha megüt. Azt gondoltam „Mit veszíthetek?”. Ami engem is meglepett, hogy nem bántott, hanem a kezeit feljebb csúsztatta a karomon.
-          Taylor, fogalmad sincs arról mit éltem át, amikor eltűntél a gyerekekkel. Mikor hónapokig nem leltelek. Amikor megtaláltak, rögtön oda akartam menni, a két kezemmel megfojtani, majd megcsókolni – vallotta be, miközben térdeire ereszkedett és úgy nézett rám. – De nem tehettem, mivel nem voltunk benne biztosak, hogy te vagy az. Majd belehaltam, hogy újra magam mellett tudhassalak titeket.
-          Nagyon sajnálom – bukott ki belőlem és ismét elsírtam magam. Kiakartam szabadulni kezei fogságából, hogy az arcom elé téve az enyéimet eltakarhassam előle az arcom, azonban nem hagyta.
-          Ne, ne bújj el előlem – mondta lágy hangon. – Most itt van mindannak az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat – mondta, s egy bólintással nyugtáztam, hogy egyetértek. – Megérdemeltem ezt a pár hónapnyi szenvedést, azért amit veled tettem a múltban, de Taylor, ne hagyj el engem még egyszer, mert abba komolyan beledöglök – nézett mélyen a szemembe és egy kicsivel közelebb hajolt.
-          Annyira sajnálom Harry. Azt hittem helyesen cselekszek – vallottam neki, mire egy alig látható mosoly jelent meg az arcán. Hirtelen elkezdett felém közeledni, majd szorosan magához vonva átölelt. Átfogtam a derekát és kitörtem. Zokogtam és a pólóját markoltam.
-          Annyira szeretlek – nem bántam, hogy kimondtam neki abban a pillanatban, mivel ekkor még szorosabban kezdett ölelni és visszasúgta, hogy „szeretlek”.
-          Ígérem, mostantól békében fogunk élni, mint egy igazi család – ígérte meg. – Amúgy tetszik így a hajad – feszültségoldásként mondta, mire sírva felnevettem.

Abban a pár percben rájöttem, hogy Harry is egy érző lény, csak ezt nem vettem figyelembe. Rájöttem, hogy Ő is a poklok poklát élte át, amit én régebben. Amikor kimondtam, hogy szeretem – már oly’ sokadszorra – ezzel azt is kimondtam, hogy örökre maradok, bármi is történjék. Sosem hagyhatom el, mert abba én is belepusztulnék. Soha sem tudtam volna magára hagyni, mert történt, ami történt, beleszerettem teljes szívemből. Gyermekeink voltak, egy család voltunk. És úgy éreztem Harry-vel képesek leszünk megbocsátani egymásnak. 

15 - Born and pain

Sziasztok!

Első sorban szeretnék minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánni! Remélem jól telik a szünet és, akik január 16-án felvételiznek nem hajtják túl magukat :) Másodszor pedig megszeretném köszönni az előző részhez érkezett kommenteket és a 34 feliratkozót! Most pedig én szeretnék adni nektek valamit karácsony alkalmából (meg azért, mert ez a rész kicsit pocsék lett). Úgy döntöttem, hogy nem húzok-vonok tovább semmit. Ez a rész is azért lett rosszabb, mivel inkább volt lényegre törő, mint kifejtett és figyelmesztetek mindenkit, hogy tényleg csak egy nyúlfarknyi részt sikerült összehoznom.Nos, szóval a tárgyra térve; Ma két részt fogok közzé tenni, ami ígérem, hogy hosszabb lesz! Most egyet és valamikor később még egyet, mert nem szeretném húzni az agyatokat :DD El kell mondjam, hogy mindjárt itt a vége. Még - ezen a részen kívül - két rész lesz és egy epilógus, ami már gondosan pihenget a gépemen valamelyik mappában. 
Még egyszer kellemes ünnepeket és jó olvasást xoxo


15 - 
Born and pain


"Minden érzelem közül a bűntudat a legpusztítóbb." - Karen Hawkins
Zella Day - Shadow Preachers
Pár hónap elteltével…
-          Gyerünk Lauri, nyomnia kell – mondta az orvosom, aki szétterpesztett lábaim között ült és vezette le a szülést.
-          Nem tudok többet – döntöttem el és fáradtan hátradőltem, miközben fájdalmasan megszorítottam az ágytámlát. Már tizenkét órája vajúdtam és a baba még mindig nem akart kibújni, ami elég frusztráló és fárasztó volt.
-          Már kint van a feje, még két nyomás kell! – kiáltott fel a doktornő, közben pedig felkiáltottam egy újabb fájástól. Erőt vettem magamon, habár úgy éreztem nincs több energiám, de csak a kisbabámra tudtam gondolni. Felkönyököltem és ismét nyomi kezdtem egy hatalmas fájás után, majd megint nyomtam, mikor végre kint volt a kicsi.
-          Gratulálok Taylor, kisfiad született – mondta Dr. Katherine. A meghatottságtól felzokogtam, míg az izzadság legördült a homlokomon. Hirtelen mindent elfelejtettem. Minden fájdalmam, az összes csalódottságom. Hallgattam a hangos kis zokogását, és egyszerűen csak boldog voltam. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Figyeltem, ahogy az egyik nővér pólyába tekeri, majd a kezeimbe nyomja a picit.
-          Szerbusz, Daniel – suttogtam a kisfiamnak, aki, amint rám fektették, abbahagyta a sírást. Végigsimítottam piciny ajkain és megfogtam kis kezeit. – Megígérem, hogy nagyon boldogan fogunk élni ezentúl – mondtam neki halkan, de egy nővér félbeszakított;
-          Sajnálom, de most egy kis időre el kell vinnem a kicsit. Nemsokára visszahozom, és megetetheti – magyarázta, majd karjaiba vette Danny-t. – Mi a neve? – kérdezte mosolyogva.
-          Daniel – motyogtam a kisfiamat nézve, majd csitítgatni kezdtem, mivel keservesen zokogott.
-          Most egy kicsit el kell vinnem, amíg összevarrják, de hamarosan visszahozom és megetetheti – magyarázta a nővér, aki kérdés nélkül kivette a kisfiamat a kezemből. Az események után fogalmam sem volt, hogy mi történt igazán. Csak a kisfiamra tudtam gondolni és arra, hogy mostantól teljes lesz az életem. Illetve majdnem teljes. Harry. Akárhogy akartam, sosem tudtam elfelejteni. Minden egyes pillanatban eszembe jutott minden, amiért gyötrődtem miatta és ezért gyűlöltem. Viszont rengetegszer adott nekem csodálatos dolgokat és pillanatokat, mióta megismertem. Hiszem a két kisgyerekemet is neki köszönhetem. Valójában sosem hittem, hogy tizenkilenc évesen ennyi problémám és örömöm lesz az életben, de egy pillanatát sem bántam meg.
Az óra idegesítően ketyegett a falon a fehér szobámban. Valami borzalmas kórházi hálóinget adtak rám, ami meglepően kényelmes volt. Leszámítva azt, hogy hátul mindenem kikandikált. Fáradtan feküdtem az ágyamban és rettenetesen sajgott az ölem. Azt mondták, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan hatni kezd, de kezdtem azt hinni, hogy semmit sem adtak be nekem. Izgatottan vártam, hogy Katy végre behozza Rowena-t, és a nővér a kisfiamat. Pár perce tolhatott vissza a nővér a sivár helyiségbe. Nagyot sóhajtva nyugtáztam az unalmam, miközben a paplanomat birizgáltam. Szerencsére nem voltam sokáig egyedül, mivel percek múlva Katy lépett be mosolyogva, Ro-val a kezében. A kislányom kacarászva nyújtózkodott felém, mikor meglátott, de Katy kedvesen gügyögve mondta neki, hogy most nem szabad letámadni a mamát.
-          Hogy vagy? – kérdezte Katy az ágyam mellett megállva.
-          Most már igen – válaszoltam, mivel a fájdalomcsillapító végre hatni kezdett.
-          Hogy ment?  - aggódva nézett felém.
-          Könnyebb volt, mint az első – kuncogtam fel, miközben megfogtam Rowena pici kezét, aki boldogan megrántotta az enyémet.
-          És hol a pici? – izgatottan kérdezte, miközben szemei csillogni kezdtek.
-          Nézd csak, most tolják be – mutattam az ajtó fele, ahol egy idegen nővér tolta be a teljesen fehérbe öltöztetett kisfiamat.
-          Gratulálok anyuka, a kicsi Daniel háromezer-ötszáz grammal jött a világra és teljesen egészséges – mondta a nővér, mikor az ágyam mellé ért. Óvatosan kivette őt a kis ágyból és a kezeimbe tette.
-          Szerbusz kicsim – nevetve szóltam hozzá, mire szemeivel kémlelni kezdte az arcomat, s kezei az enyémeket markolták. – Be kell neked mutatnom valakit Rowena – néztem fel a kislányomra, aki ránk pillantott. – Ő a kisöcséd, Daniel – mondtam neki, mire Katy letette az ágyam szélére a kislányom, s szinte azonnal kémlelni kezdte a testvérét.
-          Daniel – gügyögte, de úgy hangzott, mint a „Deniej”.
-          Daniel ő itt a nővére Rowena és a keresztanyukád, Katy – mutattam be őt nekik. Már hetekkel ezelőtt megkértem Katy-t, hogy legyen Danny keresztanyukája, s habár még Rowena sem volt megkeresztelve, ez nagyon fontos volt nekem.
-          Szabad? – kérdezte sugárzó mosollyal Kat, s én boldogan adtam neki oda a fiamat, s szinte azonnal Rowena-t vettem kezeim közé. Boldog voltam. Legalább is úgy éreztem. Azt gondoltam, hogy minden tökéletes, de belülről mardosott a bűntudat, amiért ismét megfosztottam attól, hogy lássa a gyermekét megszületni. A mosolyom mögött más rejlett, hiszen azt hittem szétszakadok belül. A szívem odakívánta Harry-t, azonban az eszem azt mondta jól döntöttem, mikor elhagytam. Senki sem érthetett volna meg. Katy is azt mondta volna, hogy megvagyok zakkanva, de az érzéseinket nem mi irányítjuk.

Teltek a hetek, majd a hónapok. Danny-vel nagyon hamar kiengedtek és, ha azt mondom, hogy nagyon sokáig szemhunyásnyit sem aludtam, nem viccelek. Rowena-t óvodába hordtam reggel, este pedig átvészeltem Danny zokogásait, miközben megetettem és ringattam. Napközben takarítottam és főztem, mint egy igazi háziasszony, de fogalmam sem volt arról, hogy az egész ilyen nehéz lesz. Rengeteget fogytam, meg sem látszott rajtam, hogy szültem. Katy dolgozott és egyetemre járt, úgyhogy alig volt velem, szóval szinte semmi segítségem nem volt. A napjaim nyugodtan teltek, miközben a bűntudatom kezdett elmúlni, Egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Azt hittem örökké békében élhetek a gyerekeimmel, de a számításaimat, mindig jól elcseszik.
 A szombat reggelem, mindig úgy indult, ahogy szokott. Korán kelés, sminkelés és felöltözés. Megetettem Danny-t, majd elkészítettem a reggeliét Rowena-nak és vártam, hogy felkeljen. Szerencsére hamar meghallottam egy sípoló szerű hangot a szobájából, ami az egyik sípolós plüssétől származott. Kihoztam az étkezőbe, majd az etetőszékébe ültetve hagytam, hogy elfogyassza a reggeliét, ami egy almás ízű bébiétel volt. Közben én is bekaptam egy szendvicset, majd a reggeli után bevittem őket a nappaliba, ahogy két kiságy is volt, na meg a tv. Tudtam, hogy nem valami jó, ha a gyerekek ilyen korán kezdenek el tv-t nézni, de, amikor dolgom volt és nem tudtam őket hova tenni tökéletesen megfelelt. A kiságyakban játszottak, miközben néha-néha a tv felé pillantottak, amíg én takarítottam a lakásban. A konyhában takarítottam a szekrényt, mikor kopogtak. A fejemet hevesen abba az irányba fordítottam. Tudtam, hogy Katy nem lehet, mert sokáig volt valami egyetemi bulin és alszik. A szomszédok nem lehettek, mivel szinte soha nem beszéltem velük. Lábujjhegyen szeltem át a konyha és a nappali között lévő távolságot, majd halkan kikapcsoltam a tv-t. Kikaptam a gyerekeket a kiságyakból és Rowena szobájába vittem őket, ahol betettem őket Ro ágyába, s bekapcsoltam a kis tv-t, ami halkan szólt. Ismét kopogtattak. Kimentem a szobából és kilincsre zártam az ajtót, így védve őket.
-          Ki az? – szóltam ki bizonytalanul, amikor az ajtó elé értem. Senki nem válaszolt és kukucskálóm sem volt, ezért megtettem a világ legfelelőtlenebb dolgát. Leakasztottam a láncot és kinyitottam az ajtót. A szívem hevesen dobogott, de, mikor megláttam, hogy senki nincs ott, lehunytam szemeimet, a kezemet a szívemre helyeztem s felnevettem a saját paranoiámon. Lassan kifújtam a levegőt és a remegés kezdett elmúlni. Egy másodperc sem telt el, amíg valaki a két kezével a nyakamat megfogva tolt be a lakásomba egyenesen a falnak. A szemeim tágra nyíltak a fájdalomtól, mivel az illető szó szerint fojtogatott. Ekkor ismertem fel a zöld, szinte smaragdként csillogó szempárt.
-          Már mondtam, szívem – sziszegte. – Elbújhatsz, de nem menekülhetsz.
Harry. Megtalált.

2015. november 21., szombat

14 - Changes

Sziasztok!

Ez volt ám a hatalmas kihagyás, nem igaz? Nos, rettentően sajnálom, de hatalmas rajtam a nyomás és ez február végéig így marad, mivel - nekem - akkor zárul le minden írásbeli és rajzalkalmatossági felvételim. Addig, annak örülök, ha havonta egyszer sikerül egy részt írnom. De erőt ad, hogy ti itt vagytok és nem mentek sehova, köszönöm nektek! Köszönöm a 33 feliratkozót, a kommenteket, a 30 000 megtekintést... mindent! Sajnálom, hogy a rész ennyire rövidke lett, de ennyi tellett tőlem most. És ne aggódjatok, Harry körülbelül 1-2 rész múlva visszatér, mivel nem tudnám húzni-vonni ezt a távollétet ;)
Jó olvasást xoxo

14 - 
Changes




2 hónap elteltével...
"Abból áll az élet, hogy letagadjuk, elködösítjük és magunknak se valljuk be, hogy voltaképpen nem csinálunk semmit." - Hazai Attila
Roxette - Listen to your heart
Mióta felszálltam arra a tetves repülőgépre, minden megváltozott. Az életem normális lett, feltéve azt, hogy Harry idegbeteggé vált azóta mióta megszöktem. Minden hétvégén felhívott Eleanor, s habár tisztában voltunk azzal, hogy ez mennyire veszélyes, ragaszkodott ahhoz, hogy hetente egyszer pár percet beszéljünk, mondván túlságosan megszeretett és nem akar elveszíteni. Pontosan ugyanezt éreztem én is, azonban nem akartam, hogy miattam bűnhődjön, ha lebukunk, így is állt a bál. Elmondása alapján tíz percbe sem telt, hogy Harry megtudja, hogy eltűntünk. Eleanor azt mondta, hogy miután kiosontam a parkolóba, rá húsz percre rohant ki sírva Tyler-hez, majd miután zokogva közölte, hogy eltűntem, azonnal felhívta Harry-t, aki őrült üvöltözésbe kezdett, és estére pedig már Londonban is voltak a fiúkkal és miután majdnem megölte El-t, azonnal elkezdték a keresésem. Megnézték a plaza biztonsági felvételeit, de elvileg semmi hasznosat nem találtak. Megnézték, kik hagyták el az országot, de ott is semmi. Harry szó szerint beleőrült abba, hogy nem vagyok ott sem én, sem a gyereke(i). Közölte, hogy addig nem nyugszik, ameddig a két kezével meg nem fojt... Őszintén féltem. Féltem attól a pillanattól, mikor Harry megtalál. Mert tudtam, hogy egyszer rám akad és a legváratlanabb pillanatban tör rám. Amint felszálltam arra a repülőgépre, még jobban felborítottam az életem, de legalább bennem volt a tudat, hogy egy kis ideig békében élhetek a gyerekeimmel. És igen, nyugalomban éltünk egy egyszerű Helsinki lakásban, míg Katy a szomszédunk volt és minden egyes nap bejött meglátogatni minket. Rowena elmúlt egy éves és pont a születésnapján mondta ki az első szavát. Papa. Elakadt a szavam. Hogyan fogom neki egyszer megmagyarázni, hogy az apját sosem ismerheti meg és csak egy fényképen láthatja? Sehogy, ha rajtam múlik, sosem ismeri meg az apját, mivel Ro-t ki akarom hagyni ebből az őrületből. Ez a folyamat pedig elindult. Találtam neki óvodát, elkezdtem finnül tanulni és ebben az országban kamatoztathattam a tehetségem, ugyanis a festményeimet vették, mint a cukrot. Végre azzal foglalkozhattam, amit szerettem és még pénzt is kerestem vele. Találtam egy jó nőgyógyászt, aki szerencsére beszélt angolul, ezért hála Istenek sosem kellett finnül makognom össze- vissza. Azt mondta, hogy a baba egy egészséges kisfiú és, hogy ha lehet ne stresszeljem magam, mivel a kis csemetém korán születhet, amit én nem akartam. Az életem kezdett tökéletessé válni, de még mindig bennem volt az a bizonyos bűntudat és szerelem egy bizonyos ember iránt, aki miatt minden este az ágyamban zokogtam. Annyira hiányzott, de nem mehettem vissza hozzá, hiszen félő volt, hogy megölne engem, vagy ha nem is ő, akkor az ellenségei. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt tölthetek még Finnországban, mielőtt Harry a nyomomra bukkanna, de tudtam, hogy Eleanor úgy is figyelmeztetne, tehát nem volt min aggódnom, egyelőre.

Rowena óvodában volt, mikor egy képet festettem. Imádtam a vászonra vetni az érzéseimet. Szerettem, ahogyan a színek keverednek és egy egységes képet alkotnak. Az egész szívből jött, pedig én úgy gondoltam nem figyelemre méltó. Egy ölelkező párt ábrázolt, de csak a férfi hátát lehetett látni, és még a nő fejéből egy kicsit meg a nő karjait. A férfi hátán pedig egy tetoválás díszelgett. Két darab angyalszárny, a két lapockáján, mint egy angyalén. Ez a tetoválás megtalálható Harry-n is, épp ezért kötődött a szívemhez annyira az a festmény. Az utóbbi időben rengeteg ráemlékeztető képeket készítettem, amiken látszott is, hogy szívből jön és talán épp ezért fogytak ezek a legjobban. A többi festményem inkább ürességet ábrázolt. Egy ecsetvonás, majd még egy és már egy összeálló képet alkotott az egész.
- Taylor - zavart meg Katy hangja, ami a bejárati ajtó felől jött.
- A nappaliban vagyok – válaszoltam kissé felemelve a hangom.
- Szia – jelent meg Katy mosolygós arca a látókörömben. – Jöttem megnézni, hogy vagy – mondta, majd mögém sétált, valószínűleg azért, hogy megnézze, mit festek.
- Hát, kicsit bedagadt reggel a bokám, a hasam egyre nagyobb és rettenetesen nagy bűntudatom van, de amúgy tökéletesen vagyok, és te? – mondtam cinikusan, miközben befejeztem képet. Szignóztam – persze az új nevemmel – és megtöröltem kezem egy rongyban.
- Jó, értettem – mondta arra utalva, hogy egy kicsit harapós vagyok. – De Taylor, ez festmény valami gyönyörű – gyönyörködött a képemben.
- Köszönöm, remélem mások is így gondolják – vigyorogtam rá, majd a festőállványomat a fal mellé tettem és elkezdtem elpakolni a rajzcuccaimat.
- Képzeld, beszéltem Zayn-nel – mondta mellékesen, közben pedig leült a kanapéra.
- Oh, és mi újság otthon? – kérdeztem, miközben a mosoly lehervadt az arcomról.
- Minden rendben, leszámítva azt, hogy Harry szó szerint alkoholista lett – magyarázta, mire megállt az ütő bennem.
- Hogy mi? – csattantam fel. Letettem mindent az asztalra és leültem Katy mellé a kanapéra.
- Zayn azt mondta, hogy egész nap téged kutatnak, de közben Harry napi két Jack Daniel’s-t megiszik. Bele van betegedve az eltűnésedbe, azt magyarázza, hogy megint elvesztett, de sosem kap vissza – nos, igen. Ez az, amit nem szabad mondanod egy terhes nőnek, mert ez történik; a szívem hevesen kezdett kalapálni, miközben a könnyeim folyni kezdtek. Szorosan markoltam a combomat takaró nadrágot, míg a bűntudat lassan szétáramlott bennem. Hogy tehettem ezt vele?
- Taylor – guggolt le elém Katy. – Erősnek kell lenned, ne felejtsd el, hogy miért jöttél el – magyarázta kezeit az én kezeimre téve.
- De, akkor is, hogy tehettem ezt vele? – zokogtam fel.
- Hej, shh – nyugtatott, miközben átölelt. – Ne stresszeld magad, mert benned növekszik egy új élet, akinek még nem szabad kibújnia onnan – mondta a vállaimat megragadva. – És ne felejtsd el, hogy ezt az egész cirkuszt a gyerekeid miatt csináltad, egy új élet reményében – nézett mélyen a szemembe. Igaza volt.
- Igen, igazad van – vallottam be, mialatt letöröltem a könnyeimet.
- Na, látod – mosolyodott el. – Ne aggódj semmi miatt, a fiúk megoldják – mondta. – Most pedig induljunk el Rowena-ért az óvodába, mert késésben vagyunk – mondta az órára pillantva. Bólintottam és, miután kifújtam az orrom és megtöröltem a szemem, elindultunk Rowena-ért. Nos, egy valamit megtanultam Helsinkiben. Azt, hogy reggel és délután veszélyes kimenni az utcára, ugyanis rengetegen özönlenek ki. Szerencsére Katy rendelkezett autóval, szóval sosem kellett a tömegközlekedéssel bajlódni. Az óvoda nem volt valami közel hozzánk, de megérte naponta bejárkálni, ugyanis nagyon jól érezte magát abban a közösségben és bármit megadtam volna, hogy lássam azt a bizonyos gyönyörű, boldog mosolyt az arcán.
- Szia – köszöntem neki, amikor megérkeztünk az óvodába és engem meglátva a nyakamba borult.
- Mama – gügyögte és egy cuppanós puszit nyomott arcomra.
- Gyere, menjünk – mondtam, majd felálltam, elköszöntem az óvó nénitől és elindultunk. Megfogtam Ro kezét és kivezettem a csoportból, feladtam rá a kabátját és a sapkáját, majd elindultunk. Katy a kocsiban várt minket, aki – miután betettem Rowena-t az ülésébe és bekötöttem – köszönt neki. Csöndben utaztunk haza és miután hazaértünk, akkor is csend volt. Megetettem a kislányomat, átöltöztettem, rajzoltam vele, megfürdettem. Egy szokásos napom része volt. Körülbelül nyolc órakor letettem aludni, majd miután én is elrendeztem magam betoppant Katy, pont amikor a pizsamámban leültem a kanapéra.
- Szia – köszönt. – Rowena alszik, igaz? – kérdezte, mire csak bólintottam. – Mikor mész legközelebb orvoshoz? – kérdezte, miközben leült mellém a kanapéra.
- Holnap – válaszoltam egy hatalmas ásítás közepette.
- Nemsokára szülsz – állapította meg, mire egy amolyan „na, ne mond” pillantást vetettem rá. – Nem úgy értettem – forgatta meg szemeit. – Hanem úgy, hogy nemsokára megszületik a fiad. A tied és Harry-é. És, Ő megint nem lehet ott a gyermeke születésénél és… mond csak, nem akarsz visszamenni hozzá? – kérdezte, mire teljesen lesújtva néztem rá.
- Katy, miért mondod ezeket nekem? – kérdeztem előre dőlve, miközben a kezemet hatalmas pocakomra simítottam. – Történt valami? – aggodalmaskodtam.
- Ma beszéltem Zayn-nel. Holnap érkezik – nézett rám szomorúan, de valahogy még is boldogan.
- Hogy mi? – álltam fel sietősen, ami miatt meg is fájdult a hátam.
 - Igen, tudni akarják, hogy biztosan nem vagy itt, és Zayn szeretne látni engem úgy is, szóval eljön – magyarázta.
- Basszus – suttogtam. – Bassza meg, ez nem történhet meg – csuktam le szemeimet, miközben visszaültem a kanapéra.
- Nem, ne aggódj – mondta kedvesen. Zayn gépe délután érkezik. Addig átköltöztök Rowena-val egy hotelbe, ott van egy utcányira az óvodájától. Már foglaltam nektek szobát Caroline Cross néven. Reggel elvisszük Rowena-t az óvodába, utána átvisszük néhány cuccotokat a hotelbe. Ezután elviszlek az orvoshoz és Ro-ért, de utána el kell mennem Zayn-ért a reptérre. Nagyon sajnálom Taylor – mondta Katy.
- Ez nem a te hibád – mondtam. – Mindent köszönök Katy – mondtam őszintén.


Másnap minden úgy ment, ahogy elterveztük. Elvittük Rowena-t az óvodába és átcuccoltunk a hotelbe, ahol egy nem túl nagy két ágyas szobában kellett laknunk. Nagyon otthonos volt és divatos, ami különösen tetszett. Utána elmentünk az orvoshoz, ahol minden rendben ment. A kicsi rendesen fejlődött, az orvos pedig megállapította, hogy hamarosan a hatodik hónap végén járok, és kiírt egy időpontot a szülésre a kórházba. Azt mondta, hogy igaz, már szültem, de ha esetleg előbb indulna be a szülés, akkor ne ijedjek meg, hanem azonnal jöjjek be a kórházba, mivel nem lesz semmi baj. Elhangzott továbbá, hogy ne stresszeljem magam, mivel az tényleg nagyon árt a babának és korai szülés is lehet a vége. De hogyan ne stresszelném magam, ha állandóan Harry-n jár az eszem. Hiába van távol, még így is csak rá tudok gondolni. Egyszerűen gyötrődöm az életben és sosem lehet nyugtom. Néha azt kívánom, hogy Harry bár’ sose lépett volna be az iskolámba már majdnem 2 éve, de ha nem tette volna, akkor sosem lenne a csodás kislányom, sem pedig a születendő gyermekem. Igen, ha az élet citromot ad, csinálj limonádét. Ne úgy, mint én, akinek a citromlevet erőszakkal beletették a szájába, de valahogy, mégsem bánom.

2015. október 4., vasárnap

13 - Desertion

Sziasztok!

Végre megérkeztem a résszel! Tudom, hogy ismét kicsit későn, de az iskola kikészít, és még csak szeptember van... Remélem ti nem kaptatok még idegösszeroppanást és bírjátok az iskolát. Nagyon köszönöm a komikat az első részhez, nagyon jól estek <3 Mondhatni ez a rész hosszabb, mint általában, de sokkal zsúfoltabb is, mivel nem nagyon akarom elhúzni a történetet. Remélem nektek tetszik és kitartást a sulihoz!

xoxo Blair



13 - 
Desertion






"Vannak olyan esetek, amikor elkerülhetetlen a válás. Néha szükséges annak érdekében, hogy a gyengébbik nem vagy a kisgyermek ne sérüljön tovább az arrogancia, erőszak, megalázás, kizsákmányolás vagy akár a közöny miatt." - Ferenc pápa
Bring Me The Horizon - True Friends
Az első gondolatom az volt, hogy teljesen megőrültem. A második pedig az, hogy nincs más lehetőségem. Meg kellett bíznom egy idegenben, mert nem tehettem semmi mást. Miután elmeséltem Katy-nek a történetem, az volt az első kérdése, hogy hogyan bírtam Harry-vel maradni ezek után. A válasz egyszerű. Beleszerettem, és a szerelem egyszerre tesz gyengévé és erőssé. Engem inkább legyengített. Ezek után kénytelen voltam bízni benne, így elárultam Katy-nek is a tervem, hiszen Ő volt az egyetlen esélyem.
És kiröhögött.
Egyszerűen a pofámba röhögött. Bassza meg.
Azt hitte, hogy csak viccelek, de nem voltam valami jó kedvemben. Miután látta, hogy én nem nevetek, eltűnt minden jó kedv az arcáról és felvázolta a helyzetet.
- Tehát te kiakarsz jutni észrevétlenül egy jól megfigyelt házból, utána pedig elakarod hagyni az országot? - vázolta fel a helyzetet, ami így nézve nevetséges volt.
- Pontosan - sóhajtottam. 
- És mi lenne nekem ebben a szerepem? - remény csillant szemeimben. 
- Tudom, hogy nemsokára vissza utazol Finnországba. Azt szeretném, hogy segíts eljutni oda nekem és a lányomnak - bizonytalanság tükröződött arcán. 
- Tay, ez lehetetlen - mondta végül. 
- Katy, kérlek. Elsősorban anya vagyok és nem hagyhatom, hogy a gyermekeim ilyen körülmények között nőjenek fel és...
- Én megértem, de nincsenek titkaim Zayn előtt és ha erre rájön, elmondja Harrynek aki képes megöletni - szakított félbe enyhe aggodalommal hangjában. 
- Figyelj, tudom, hogy alig ismersz és meg vagy rémülve ettől az egésztől, de csak hozzád fordulhatok. Rajtad és Eleanor-on kívül senki nem tud róla, kérlek Katy - könyörögtem.
- Legyen - egyezett bele. - De ki kell találnunk, hogyan nem tudnak rád találni és el kell intéznünk mindent. És nyugodj meg, megőrzöm a titkod - mosolyodott el. 
Egyszerre voltam boldog és szomorú, hiszen sikerült valamit összehozni, de Harry-t hogyan lehetne kicselezni? Szinte lehetetlennek tűnt az egész. Egy héten keresztül ezen gondolkodtunk Eleanorral, de semmi. Az egész kicseszettül lehetetlennek tűnt. 

  - Taylor! - hallottam meg Harry hangját a folyosóról, mikor a szobánkban ültem.
- A szobában vagyok - mondtam, remélve, hogy meghallja.
- Indulhatunk, kicsim? - kérdezte, megállva az ajtóban. Bólintottam, majd felvettem a táskámat. Megfogtam Harry kezét, és elindultunk. 
- El, ha megéhezne kaja a hűtőben és bekészítettem egy cumisüveg tejet, azt melegítsd meg és.. - magyaráztam Eleanornak megállva a nappaliban, aki Rowenaval ült a kanapén. 
- Nyugi, nem lesz gond - szakított félbe mosolyogva. Harry türelmetlenül kezdett húzni az ajtó felé, hiszen alig várta, hogy megtudja a baba nemét. Épp ezért volt dühös, mikor megmondtam a kocsiban a rossz hírt.
- Drágám, - hümmögött egyet, jelezve, hogy figyel - én nem szeretném tudni a baba nemét - jelentettem be, mire dühösen felém nézett és láttam rajta, hogy képes lenne félreállni csak, hogy üvöltsön egyet.
- Mi? - csattant fel.
- Azt akarom, hogy meglepetés legyen - mondtam magabiztosan.
- De én tudni akarom, hogy lányom vagy fiam lesz-e - közölte, összeszorított fogakkal.
- De én meglepetést akarok - folytattam a veszekedést.
- De.. de akkor, hogy festjük ki a babaszobát meg hogy dönt...
- Majd semleges színűre festjük és két nevet választunk - szakítottam félbe. Egy ideig nem szólt hozzám, aztán hirtelen megszólalt.
- Helena.
- Mi? - kérdeztem zavartan.
- Ha kislány legyen Helena a neve - mondta lágy tekintettel. - Így hivták az anyukámat - mondta mély fájdalommal hangjában. 
- Nagyon sajnálom, Harry - kezemet a karjára tettem, hátha érzi, hogy mennyire együttérzek vele. - Ha kisfiú, akkor legyen Daniel - mondtam lélegzet visszafojtva. 
- Ő is egy fontos személy volt az életedben? - kérdezte valami furcsával hangjában. 
- Igen, volt - kérdőn felém nézett. - Majd egyszer elmesélem - innentől kezdve nem beszéltünk csak a kórház nőgyógyászati részlegén, miközben vártuk, hogy bemehessünk a vizsgálatra. Páran furcsán néztek Harry-re és rám. Például egy anyuka kétkedő tekintettel pillantott ránk. Szerintem leszűrte, hogy szinte még tinédzser vagyok, ő pedig kicsivel idősebb nálam. Leereszkedő pillantásokat kaptunk, de nem nagyon törődtünk velük, főleg akkor mikor végre behívtak minket a vizsgálóba.
- Jó napot - köszöntünk Harry-vel összhangban.
- Jó napot - köszönt Dr. Stephen mosolyogva, majd ironikusan, majd felfeküdtem a vizsgáló asztalra. Harry leült a mellettem lévő székre, miközben az orvos a másik oldalamon kezdett szorgoskodni. Bekapcsolta az ultrahangot, és ő is leült egy székre.
- Kérlek emeld fel a póló és az egész hasad maradjon fedetlen - tettem amit mondott, ezután pedig zselét kent szét a hasamon, majd a kis ultrahang készüléket a hasamra tette. A monitoron megjelent a kisbabám, aki még nagyon picike volt. 
- Úgy látom most lehet a huszonegyedik hétben a kicsi és szépen fejlődik - jelentette be a doki, miközben a kis készüléket a hasamon mozgatta - Most pedig hallgassuk meg a szívverését - mondta és a következő pillanatban hallottam egy dübörgést.
Az én babám szívverése volt. A mi kisbabánk szívverése volt.
Könnybelábadt szemekkel néztem Harry-re aki elmosolyodott, ujjainkat pedig összekulcsolta. 
- Mondjátok, szeretnétek tudni, hogy mi a baba neme? - kérdezte az orvos. Harryvel egyszerre vágtuk rá a válaszunk. Harry szerint igen, viszont szerintem nem. Dr. Stephen tanácstalanul nézett ránk.
- Szeretnénk tudni - Harry magabiztos hangon szólt.
- Azt hittem ezt megbeszéltük - suttogtam. 
- Nem érdekel - mondta izgatottan, megráztam a fejem, de belementem. 
- Nos, úgy tűnik, hogy a baba kisfiú - a szívem nagyot dobbant, miközben Harry szorosabban fogta a kezem. Harry boldogan nézett rám, hiszen annyira szeretett volna egy fiút, de valami megállt bennem. Mert tudtam Harry-nek miért kell fiú gyermek.  Az orvos megkérdezte, hogy szeretnénk e egy ultrahang képet, s sokkos állapotban igennel válaszoltam. A kis képet eltettem a táskámba, majd a doki elvégzett pár vizsgálatot rajtam, utána pedig mehettünk haza.
- Mi a baj? - kérdezte Harry a kocsiban, megtörve a csendet. 
- Csak fáradt vagyok - hazudtam. Többet nem kérdezett csak csendben vezetett hazáig. Nem is tudom mi volt igazából a bajom. Talán az, hogy Harry megtudta a baba nemét, és így még kitartóbban fog keresni ha elszöktem. De én azt akartam, hogy ne találjon meg, soha. Akármennyire is szerettem.

  Mikor hazaértünk Eleanor rögtön nekem támadt és a baba nemével kapcsolatban kérdezett, majd amikor megtudta, hogy kisfiú visongani kezdett.
- Jó, El, nyugi - mondtam mosolyogva. - Hol van Rowena?
- Elaludt és betettem az ágyába - bólintottam, közben pedig éreztem, hogy Harry megáll mögöttem. Kemény mellkasának ütköztem, miközben átkarolta a derekam.
- Gyere, meg kéne beszélnünk néhány dolgot - mondta és lassan bevezetett a szobánkba.
- Miről van szó - kérdeztem, miután ledobtam a táskám a földre és letelepedtem az ágyra.
- Holnap el kell utaznunk a fiúkkal pár napra - válaszolta kinézve az ablakon. Bingó...
- És miért? 
- El kell intéznünk néhány dolgot - sejtelmesen elfordította a fejét. - És rád állítottam az embereimet, szóval nélkülük sehova nem mehetsz, megértetted? Ne merészelj elszökni vagy megpróbálkozni valamivel - felém fordult, szemei szikrákat szórtak. Utáltam ezt az énjét.
- Miért nem bízol bennem? - próbáltam hihetően előadni a hitetlenkedő barátnő szerepét.
- Bízok benned, én csak elővigyázatos vagyok - ennek semmi értelme nem volt. - Nézd, sok mindent elcsesztem velünk kapcsolatban, de szeretem a családomat és nem akarom elveszíteni - mondta végre felém fordulva. Zöld szemei komolyan néztek az én kék íriszeimbe. - Ne feledd, hogy elfuthatsz de előlem sosem bújhatsz el. 
- Mi is szeretünk, és nem jut eszembe semmi ilyesmi - odasétáltam hozzá, kezeimet pedig arcára csúsztattam. A következő pillanatban a számhoz hajolt és csókolni kezdett. Kezei a derekamra csúsztak, míg én átkaroltam a nyakát. Jól esett néhány meghitt pillanatot vele tölteni, hiszen soha többé nem fogom látni.


Másnap, kora reggel érzékeny búcsút vettünk Harryvel, s miközben megcsókoltam, átöleltem a nyakát, éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Soha többé nem látom... 
- Pár nap és jövök, ha bármi kell akkor keresd meg Tyler-t, oké? - bólintottam, majd ismét csókot nyomott ajkaimra. Azt hittem elsírom magam, hiszen annyira bízott bennem és és átakartam őt csapni.
- Nagyon szeretlek - simítottam kezem az arcára, miközben igyekeztem magamba inni a látványát. Barna haj, smaragdként világító íriszek. Sosem felejtelek el.... Miután viszonozta a vallomásomat, elment. Felkapta az utazótáskáját és elment, ahogyan én fogom tenni pár nap múlva.
- Tay, gyere beszéljünk - szólított meg Eleanor, miután becsukta a fiúk mögött a bejárati ajtót. Bólintottam és karöltve indultunk meg a szobám felé, ahol Katy ült az ágyon.
- Szerintem vágjunk bele a közepébe - mondta El, miután leültem a fotelba és becsuktuk az ajtót. - Taylor, Katy mindent elmesélt, ezért szereztem neked és Rowena-nak útleveleket -  feszülten beszélt, majd előhalászta a zsebéből a két kis könyvet.
- Ezeket hol szerezted? - kérdeztem ámulva, közben kinyitottam az egyik kis könyvecskét, ami Rowena-é volt, aki ezentúl Salli Armas én pedig Lauri Armas voltam. De a kinézetünk is teljesen más volt. Barna, szinte fekete hajam volt és barna szemem. A képen ráadásul annyi smink volt rajtam, hogy a falon lévő vakolat megirigyelhetett volna - már ha élne.  - De várj, mik ezek a nevek és, hogy nézek ki? - próbáltam felolvasni a neveket, miközben a kinézetemen rágódtam.
- Az előbbi kérdésedre válaszolva, a fiúm egy maffia tagja, azaz nekem is vannak ismerőseim és ezentúl így fogsz kinézni. Az utóbbira pedig, ezek finn nevek, hogy a fiúk nehezebben találjanak meg - mondta.
- Keresni fognak?
- Tay, Harry nem nyugszik bele, amíg meg nem talál. Amint elhagytad az országot, soha többé nem élhetsz nyugodt életet, örökké menekülnöd kell. - igaza volt. Harry sosem mondana le sem a gyerekeiről sem rólam, de hittem abban, hogy eltudok előle rejtőzni.
- Khm.. - köhögött Katy, feltehetően azért, hogy rá figyeljünk. - Zayn úgy tudja, hogy öt nap múlva repülök vissza, de nem. Hét nap múlva indul a gépünk, addig én megszállok egy hotelben - magyarázta. - Elintéztem neked egy lakást abban a házban, ahol én lakok. Egy három szobás lakásról van szó és....
- Katy, ez nagyon kedves, de én ezt nem tudom kifizetni - vágtam közben.
- Erre is gondoltunk - mosolygott kedvesen. Nyitottunk neked egy bankszámlát, amire átutaltunk egy nem kicsi összeget, és nem kell aggódnod semmi miatt - mondta Eleanor. 
- Most pedig elmondom mit kell tenned, szóval jól figyelj - nézett Katy mélyen a szemeimbe. Figyelmesen hallgattam a terv minden részletét, és annyira meghatódtam. Hihetetlen, hogy képesek voltak értem áldozatot hozni.
- Lányok, ezt hogy köszönhetném meg? - néztem rájuk könnybelábadt szemekkel.
- Sehogy, csak legyetek biztonságban - vágta rá El. - Megbeszélem Tyler-el, hogy vigyen el minket a plázába egy hét múlva, addigra mindent beszerzünk - kedvesen válaszolt. Ekkor kezdtem el reménykedni abban, hogy mégis minden rendben lesz. Hogy élhetek a gyerekeimmel normális életet. De a szívem azt súgta, hogy ne tegyem ezt Harryvel, azonban nem tehettem mást. Ugyanis választanom kellett. Vagy a gyerekeim vagy pedig életem szerelme. És én a gyerekeimet választottam. 

Pontosan egy hét múlva idegesen ültem a kocsiban Rowena-val és Eleanorral. Próbáltam elrejteni a feszültséget több-kevesebb sikerrel. Tyler - mint kiderült Harry egyik megbízható embere - ült a kormánynál és teljesen hidegen hagyta, hogy mi ott vagyunk. 
- Rendben Tyler, itt várj meg minket - mondta El és már szállt is volna ki az autóból, de a fiú megállította. 
- Nézd El - kezdte. - Harry utasítására nem téveszthetem szem elől Taylor-t - nézett rám a visszapillantó tükörből.
- Szerintem nem akarsz bejárkálni a fehérneműboltokba - mosolygott El, majd szinte láttam, ahogyan Tyler egy grimaszt vág. - Szóval maradj itt és maximum három óra múlva jövünk - válaszolta kedvesen El. Hogy tudott ennyire nyugodt maradni? Kiszálltunk az autóból és gyors léptekkel elindultunk a pláza felé. Amint beértünk a fűtött épületbe, rögtön a fodrászat felé vettük az irányt. Szerencsére alig volt vendég, szóval el tudtak vállalni. A kérésem egyszerű volt. Fessék be barnára és vágják le az alig fenékig erő hajamat hátközépig érőre. Amíg én a fodrász székben ültem, Eleanor egy másik helyről nézett rám szomorúan, miközben Rowena boldogan kacarászott. Úgy egy órát lehettünk a fodrásznál és miután elsiettünk a mosdóba, ahol voltak vagy ezren, de sikerült eljutnunk az egyik wc fülkéhez.
- Menj, addig megfogom Rowena-t - ajánlotta fel El, mire bólintottam egyet. Bementem a wc fülkébe, ahol lehajtottam az ülőkét és idegesen előszedtem a ruháimat, amiket még otthon pakoltam be. Bőrdzseki, fekete nadrág, fehér póló és bakancs. Miután felöltöztem, előszedtem egy zacskót, amibe beletettem a levetett ruháimat és a régi telefonomat. Ezeket beledobtam a wc melletti kukába és a táskámmal a kezemben kiléptem a fülkéből. A mosdóban egyre kevesebben lettek. Körülbelül öt nő téblábolt ott. Megálltam a tükör előtt, a cókmókomat pedig a márványpultra tettem. Elővettem belőle a barna kontaktlencsét, amit pár napja vett nekem Eleanor. Óvatosan odaillesztettem a szememhez, majd pislogtam egyet. És még egyszer. Miután kék szemeim helyett barnák néztek vissza rám, elővettem a smink készletem és  elképesztően erős, fekete füstös szemeket és vörös ajkakat varázsoltam magamnak. Mindent visszatettem a táskámba és a tükörbe néztem. Az egykori önmagam nézett vissza rám, csak barna íriszekkel és barna hajjal.
- Taylor, sietnünk kell - állt meg mögöttem Eleanor, aki átöltöztette Rowena-t. Bólintottam, majd becsuktam a táskám és a hátamra vettem. Kisiettünk a mosdóból és egyenesen a bababoltba mentünk, ahol vettünk Rowena-nak egy egyszerű fekete - rózsaszín autósülést, amibe azonnal beletettem Ro-t. Megfogtam a hordozót és a hátsó kijárat felé igyekeztünk Eleanorral. 
- Oké - kezdte El, mikor odaértünk. - Mindened meg van? Pénz, útlevelek, telefon... - kezdte sorolni, de félbeszakítottam. 
- Minden meg van - mosolyogtam. 
- Rendben, akkor vigyázz magadra - mondta könnyeivel küszködve, majd a nyakamba borult. Én is átöleltem őt az egyik kezemmel, mivel a másikkal Rowena hordozóját tartottam. - Ne feledd, minden vasárnap hívni foglak - ebben a pillanatban azt hittem és is elsírom magam.
- Köszönöm, és te is vigyázz magadra - válaszoltam utána pedig elváltunk egymástól.
- Rendben - törölte le könnyeit. - Katy egy fehér Lexusban vár, húsz percetek van eltűnni, utána jön a cirkusz - magyarázta, majd még egyszer szorosan átölelt és elmentem. Amint kiléptem annak a bevásárló központnak az ajtaján, Harry életéből is kiléptem. Idegesen pásztáztam végig a parkolót, majd megakadt a szemem egy fehér Lexuson, amiben tisztán láttam Katy alakját. Szinte futva szeltem át a parkolót, annyira ideges voltam. Mikor az autóhoz értem, betettem Ro-t hátra, majd miután biztosítottam a hordozóját, bepattantam az anyósülésre. 
- Induljunk - mondtam Katy-nek, mire megeresztett felém egy mosolyt.
- Minden rendben lesz - mondta bizakodóan, miközben gázt adott és elindultunk a reptérre. - Mikor beszéltél vele utoljára? - nem kellett megmondania kivel, hiszen pontosan tudtam, kire gondol. 
- Tegnap este - válaszoltam. - Azt mondtam neki, hogy szeretem és várom haza - a bűntudat szétáradt testemben, miközben a homlokomra tettem a jobb tenyerem.
- Nem tehettél mást - vigasztalt. - Hagytál neki valami üzenetet? 
- Leírtam egy papírra, hogy sajnálom és nem akarom többet látni. Meg oda tettem mellé egy összetépett képet rólunk - Katy bólintott és vezetett tovább. Azért tettem, mivel azt akartam, hogy felfogja semmit nem akarok tőle. Legalább is addig, amíg ebben a maffia dologban utazik. Nem akarom, hogy a gyerekeimnek olyan apja legyen, akit bármelyik pillanatban lelőhetnek és ezt én sem szerettem volna. Én  a könnyebbik és gyávább utat választottam, és nem bántam meg. Azonban a bujkálás elkezdődött, mert tudtam, hogy Harry sosem adja fel a keresésemet. Soha.