2014. november 30., vasárnap

01 - Pain

Drága olvasóim!

Nos, mielőtt valaki azt hinné, hogy elnéztem a dátumot, tudom, hogy nem december 7.-e van. Hogy őszinte legyek egy ideje megírtam a részt és hiába akarnék átírni valamit rajta, nem tudnék. Nagyon fáradt vagyok az utóbbi hónapok miatt, viszont rátok mindig ráérek :) A lényeg, hogy nagyon meglátszódik a részen, hogy csak 40%-ban vagyok magamnál, viszont nem akartalak titeket váratni. Minek? A rész kész van....mi kell még? :) Köszönöm a 13 feliratkozót és a több, mint 1300 megtekintést! Csodásak vagytok! Visszatérve a részhez... Mindennek utána néztem, de tényleg. De van olyan, amire nem találtam válasz, így nézzétek el nekem, hogy nem tudtam szak. szavakat írni :D És még valami....ebben a részben még le vannak nyugodva a kedélyek, de ne aggódjatok....nem lesznek! :) 
Jó olvasást! Puszi,
Naomi xoxo

U.I.: A trailer, ami a modulsávban van csak ideiglenes! 


******************
01 - Pain

"Benjamin Franklin mondta: "Ami fáj, az nevel." Ez az oka annak, hogy a bölcs emberek megtanulják, hogy a problémáktól nem rettegni kell, ellenkezőleg, örömmel kell fogadni őket, amiként a járulékos fájdalmat is." Morgan Scott Peck

Three days grace - Pain 
Annyira fájt, hogy mindenki átvert. 
Annyira fájt, hogy itt van. 
Annyira fájt minden érzés. 
A fájdalom egy szar érzés volt. 
Ahogyan ott állt előttem pár méterrel nem hittem a szememnek. Olyan más volt. A haja kicsit hosszabb volt és a kendő a hajában új dolog volt. Sötét szemeivel fürkészően nézett könnyes íriszeimbe. A számat eltátottam, a kezeim a hasamról a számra csúsztak, majd fájdalmasan felzokogtam s elfordultam. Louis bűnbánó arccal nézett rám,  de nem tudtam ezzel törődni. 
- Menjünk innen - szóltam Louishoz bámulatosan vékony hangon. 
- De Taylor... - megakarta fogni a kezem, de elrántottam.
- Nem Louis - megráztam a fejem, miközben könnyeim patakokban folytak. - Ezt majd máskor megbeszéljük és tudod, hogy a baba miatt nem stresszelhetek - próbáltam bölcs maradni és takarni a fájdalmat, de nem ment. A könnyeim még mindig patakokban folytak s a vállam is rázkódott a sírástól. Louis csak bólintott egyet és elkezdett vezetni vissza, a kijárat fele, azonban Harry a csuklóm köré fonta ujjait.
- Nem, nem hagyhatsz itt - rázta a fejét, miközben egyre erősebben fogta a csuklómat. 
- Csak figyelj - sziszegtem miközben a sírás nem állt el, s szipogni is kezdtem. Fájt az érintése. 
- Harry, engedj el! Ez fáj! - csattantam fel, miközben próbáltam kikerülni marka szorításából. 
- Nem., nem foglak megint elengedni! Meg ne próbálj ellenem fordulni! - a hangsúlya fenyegető volt s abban a pillanatban féltem is tőle. 
- Na jó, elég legyen! - avatkozott közbe Louis. - Harry engedd el! Nagyon jól tudod, hogy a gyerekedet várja és, hogy az utolsó hónapokban van. Engedd el - Louis jó érveket sorolhatott fel Harry számára, ugyanis elengedett. 
- Még nem végeztünk - megfenyegetett, majd eltűnt. 
- Menjünk - fogta meg a derekam Louis, majd kivezetett a kocsihoz és hazamentünk. Az út csendes volt nem szóltam hozzá, de ő sem nagyon akart beszélgetést kezdeményezni. Amint megállt a kocsi egyből kipattantam. Futni akartam a szobámba, de ezt a nagy hasam nem engedte, így csak gyorsabban sétáltam a kelleténél. Mikor beértem a házba először a nappaliban lévő kanapén ülő fiúkat pillantottam meg. Niall, Liam, Zayn és Adam egy emberként fordultak felém, s láttam rajtuk azt a bizonyos sajnálkozó tekintetet. 
- Taylor - állt fel Adam kitárt kezekkel - ,mi el akar....
- Nem! - szakítottam félbe, miközben könnyeim áztatták arcomat. - Ti mind tudtátok és hazudtatok! Ezt sosem fogom megbocsájtani - mondtam nekik könyörtelenül, majd felsiettem az emeletre, majd be a szobámba aminek az ajtaját bezártam. Miközben fel - fel zokogtam ledobtam a kabátom a földre és a cipőmet is ledobtam, majd az ágyamra fekve összegömbölyödve sírtam fájdalmamban. A hasamat simogattam és a hamarosan születendő gyermekemhez beszéltem. 
- Az apukád...még sem halt meg. De sosem bocsájtok meg neki. Nem fogok megbocsájtani neki a sok szenvedésért. - mondtam sírás közben a hasamnak, miközben valaki dörömbölni kezdett az ajtómon. 
- Taylor, én vagyok! Engedj be! - hallottam meg egy női hangot. Eleanor volt az. Lassan fölkeltem, s beengedtem az ajtón. 
- Annyira sajnálom kicsi lány - jött be a szobámba El, majd leültünk az ágyamra.
- Te is tudtad? - kérdeztem, azonban a válasz helyett, csak lehajtotta fejét. - Hogyne tudtad volna - horkantam fel. 
- Ne haragudj, de Harry megparancsolta nekünk arról, hogy nem halt meg. Azt mondta, hogy majd visszatér, ha Ő jónak látja. Nem tehettünk semmit. 
- Persze, a seggfejnek a szülés előtt bukkan fel - ráztam meg a helyem hitetlenül. - Egyáltalán tudta, hogy gyereke lesz?
- Igen, ott voltam, mikor Louis elmondta neki - sóhajtotta.
- És, hogy reagált? - kíváncsi voltam. 
- Először kiakadt és azt hajtogatta, hogy nem akar apa lenni, de aztán rájött, hogy akkor is gondoskodnia kell rólatok. És, ha már itt tartunk. Nem ártana néhány dolgot tudnod - húzta el a száját.
- Mint például?
- Nem Adam vette neked a házat, hanem Harry. Nem Adam ad pénzt, hanem Harry. Taylor, Harry figyelt téged. Nem akarta, hogy hiányban szenvedj...- felsírtam. Hogy tehette ezt? 
- Annyira fáj El. Hogy tehette ezt velem? - kérdeztem sírva, miközben átölelt.
- Figyelj rám! Most csak a picivel szabad törődnöd, oké? Gondolj rá! Gondolj arra, hogy a sressz csak árt a babának! - mondta, s rájöttem, hogy igaza van. Nem hagyhatom, hogy Harry irányítsa az életem - És még valami. - nézett a szemembe - El jön ide, majd a héten, de ne izgasd fel magad. Csak legyél olyan, mint máskor.
- Rendben - bólintottam, miközben letöröltem könnyeimet.

A napok teltek és máris csütörtök volt. Hallgattam Eleanorra és nem törődtem Harryvel. Úgy tettem, mintha nem is létezne. Eközben a fiúk is ellátogattak hozzám és megmagyarázták a dolgokat, s én megbocsájtottam nekik. A csütörtök reggelem is ugyanúgy indult, mint máskor. Reggel felkeltem, zuhanyoztam, fogat mostam, sminkeltem, fésülködtem,  majd felvettem a ruháimat és lementem a konyhába reggelit készíteni, miközben vártam Niall-ra, hogy menjünk az ultrahangra, azonban Louis feszült hangját hallottam meg.
- Taylor, fent vagy? - azt gondoltam, hogy az összes fiú itt van, hogy reggelizzenek. Óh....itt voltak.
- Igen, a konyhába vagyok! - kiabáltam vissza, miközben elővettem a hűtőből a tojásokat, a sajtot, majd az olajat is a szekrényből, s a serpenyőt is. Mikor halottam, hogy a konyhában vannak megfordultam, s lefagytam. Harry is velük volt. De erős maradtam és semmiféle érdeklődést nem mutattam iránta.
- Kértek tojásrántottát? - kérdeztem, miközben visszafordultam és főzni kezdtem.
- Igen, kérünk - halottam meg Niall, majd a székek lábának csikorgását.
- Mi újság Tay? - hallottam meg Zayn hangját.
- Semmi. Veletek?
- Semmi - kórusban válaszoltak. Miközben a tojás sült kivettem öt tányért és leraktam az asztal közepére, majd néhány villát is. Kevergetni kezdtem a tojást a serpenyőben, míg kész nem lett. Elzártam a gázt, majd elővettem egy tányért, amire egy kis adagot tettem magamnak a többit pedig a fiúknak letettem az asztalra a serpenyőt. Miközben ette éreztem magamon a tekintetét. Nem néztem rá csak egyszer. Miközben evett sötét szemei megcsillantak. Olyan más volt. Feketébb szemek, kicsivel hosszabb haj, mintha több tetoválása lett volna. Annyira fáj. Annyira fáj, hogy azt hittem meghalt, és kiderült, hogy mégsem. Majd visszajött mintha semmi sem történt volna. Hogy tehette? Azt hittem elsírom magam, könnyek gyűltek szemeimben, azonban mégsem itattam az egereket. Nem mutattam magam gyengének. Gyorsan lehajtottam a fejem, s megettem az ételem a tányérról. Beraktam a mosogatóba a tányért és az órára néztem, ami a falon volt. Reggel tíz óra volt s nekünk Niallal el kellett volna indulnunk az orvoshoz.
- Niall? Ha elakarsz jönni velem a dokihoz, akkor siess. Maximum öt perc múlva el kell indulnunk - mondtam elhúzott szájjal.
- Adj egy percet. - és betömte az összes rántottát a tányérjáról - Mehetünk - állt fel teli szájjal.
- Rendben. Fiúk, ti maradtok? - kérdeztem, miközben a nappaliban ülve megpróbáltam felvenni a cipőmet, de ez a nagy hasam miatt nehézkesen ment.
- Nem, csak eltakarítunk magunk után és megyünk!
- Ez új - morogtam. Sosem takarítottak el maguk után.
- Taylor, mehetünk? - kérdezte Niall az előszobából.
- Persze csak felveszem a cipőm! - szóltam vissza, miközben Niall megállt velem szembe és segített nekem - Köszönöm - mosolyogtam hálásan, azonban Ő nem mosolygott. Komor volt.
- Öhm..tudod két kocsival jöttünk, mert Harry....
- Veletek megy a nőgyógyászhoz - Harry fejezte be a mondatot, miközben hosszú lábaival felénk sétált.
- Mi? - Mit akar Ő ott? 
- Jogom van ott lenni - mondta halál nyugodtan, miközben jeges tekintetével engem kémlelt.
- Nem, nincs jogod ott lenni!
- Én vagyok az apja!
- Srácok! Döntsétek el mi legyen és menjünk - mondta Niall, majd arrébb állt.
- Ha rajtam múlik azt sem fogja tudni, hogy van egy apja!
- Ugyan, miért? Nem rajtad fog múlni.
- Mert az apja egy suttyó! - mondtam szemrebbenés nélkül. Láttam a dühöt szemeiben, miközben durván megfogta jobb kezével az állam.
- Velem te nem beszélsz így! - sziszegte - Előbb - utóbb megérted miért cselekedtem úgy, ahogy! De addig ne merj jelzőket aggatni rám!
- Bárcsak meghaltál volna! - sziszegtem, majd elengedte az állam.
- Csodás, menjünk. - mondta és elindultunk az orvoshoz. Felvettük kabátjainkat, elköszöntünk a 
fiúktól és beszálltunk a kocsiba. Harry vezetett, Niall ült mellette én pedig hátul voltam. Az úton senki sem szólalt meg, a légkör feszült volt. Mikor a magánklinika elé értünk amilyen gyorsan tudtam, kiszálltam, amjd Ők is követtek. Besétáltunk a klinikára és a recepcióhoz siettünk. 
- Hello Nora! - Dr. Stephen-hoz jöttünk - mosolyogtam kedvesen a harmincas éveimben járó nőre. 
- Szia Taylor! A szokásos vizsgálóban vár - mosolygott vissza. Nora az egyik volt a kevés nővér közül a klinikán s egyedül vele "barátkoztam" össze. 
- Köszönjük - és elindultam a két fiúval az oldalamon elindultam a szokásos vizsgáló felé. Bekopogtam a fehér műanyag ajtón s beléptünk. 
- Üdvözlöm Dr. Stephen - mosolyogtam kedvesen az orvosomra. Dr. Stephen szintén a harmincas éveiben jár, mégis olyan, mintha húszon éves fiatal lenne. Mindig vászonnadrágban, ingben és fehér köpenyben volt, s akkor sem volt másképp. 
- Üdv, Taylor és az Urakat is üdvözlöm - mosolygott kedvesen - Hogy vagy? - kérdezte tőlem, miközben felállt a kórlapommal. 
- Néha fáj a hátam a bokám pedig bedagadt, de azt mondta, hogy ez normális. Sokat eszem és fáradékony vagyok, de ezektől eltekintve tökéletesen megvagyok - mondtam, miközben levettem a kabátom és felakasztottam egy fogasra, ami a rendelőben volt. 
- Rendben, az apa most sem tart velünk? - kérdezte, miközben a két fiú között cikázott a tekintete. A doki nem tudta, hogy az apa "meghalt". 
- Ami azt illeti.... - vakartam meg kínosan a tarkóm. - Ő itt Harry Styles, Rowena apukája. Ő pedig Niall Horan, egy közeli barátom.
- Örülök a találkozásnak - fogott kezet az orvos mindkét fiúval. - Rendben, kezdjük el a vizsgálatot. Taylor, most léptél a harmincadik hétbe, igaz? - nézegette a kórlapom. 
- Igen. 
- Rendben. Elvégzünk néhány vizsgálatot a biztonság kedvéért, és addig az uraknak ki kéne fáradniuk, viszont az ultrahangra bejöhetnek és akkor el is mondok minden fontos tudni valót - mosolygott kedvesen, miközben a fiúk kisétáltak. - Rendben akkor a szokásos dolgok. Vizelet és vérnyomás vizsgálat, majd az ultrahang - bólintottam, majd elvégeztem a vizelet vizsgálatot, amit elküldtek a laborba, majd a vérnyomás vizsgálatot is, majd a doki mindent gondosan felírt a kórlapmora. 
- Minden meg van, ha akarod behívhatod a fiúkat. 
- Rendben - felálltam a székemről, majd az ajtó felé közeledtem s behívtam a fiúkat a folyosóról. 
- Rendben, akkor 4D ultrahang? - kérdezte kedvesen Dr. Stephen, miközben végig feküdtem az orvosi ágyon - legalább is én így hívtam. Harry és Niall odahúzott egy -egy széket az egyik oldalamra, míg a másik oldalamon az orvos volt az ultrahang géppel. 
- Kezdhetjük? - kérdezte, miközben bekapcsolta a gépet. 
- Igen - felhajtottam a pólóm, Dr. Stephen pedig rákente a zselét, majd rám tette a detektor szerű műszert, mire a nagy képernyőn megjelent egy test. A babám jól kivehető teste. A mozgó kis teste, amely annyira magával ragadott. 
- Úgy látom, hogy a kislány szépen fejlődik nincs itt semmi gond - mondta a doki, miközben folyamatosan mozgatta a hasamon a műszert. - Szeretnél képet? 
- Igen, ha lehet. 
- Rendben - Dr. Stephenson elkészítette a képet, majd kikapcsolta a gépet. - Tessék, ezzel töröld le a zselét és felülhetsz - mondta a doki, miközben átadott egy papírtörlőt, mellyel letöröltem a hasamról a hideg zselét, majd lehúztam a pólómat, s a szemem sarkából Harry felé pillantottam. Az arca merev volt s hűvös, semmilyen érzelmet nem mutatott. 
- Nos - szólalt meg Dr. Stephenson. - A vizsgálati eredmények jók lettek, a baba szépen fejlődik, azonban - mondta a kórlapomat nézegetve. - Tájékoztatnom kell téged néhány dologról. Ha lehet ne stresszelj és ne erőltesd meg magad, mivel az elkövetkezendő pár hétben akármikor beindulhat a szülés. És habár az lenne egészséges, ha a harmincötödik hét után jönne világra a baba, azelőtt is bármikor szülhetsz, rendben? - bólintottam. - Csodás. Azt ajánlom valaki legyen a közeledben ezekben a hetekben, hogy gyorsan betudjanak hozni téged - nézett Harryre és Niallra. - Tessék itt a fotó. Most pedig, ha szeretnéd megnézhetjük az egyik szülőszobát - mondta, miközben odaadta a képet. 
- Rendben - mondtam nyugodtan, majd lábra álltam s levettem a kabátom a fogasról. Az orvos kivezetett minket a folyosóra, ahol elkezdtünk sétálni, majd egy tolóajtóhoz értünk, mely fölé a; SZÜLÉSZETI OSZTÁLY volt kiírva. Dr. Stephen tovább vezetett minket egy vasból készült ajtóhoz, amin beléptünk. Egy tágas szobában álltunk, miben a kávé és fehér színek harmonizáltak. Egy nagy kórházi ágy volt tőlünk jobb oldalt különböző szüléshez való dolgokkal. Az ágy mellett egy-egy kórházi fiúkos szekrény és egy hűtő. Velünk szemben egy kis asztal volt, mellette két székkel. Ennek jobb oldalán pedig bőr kanapé párnákkal.
- Az összes szoba ugyanilyen, és, ha minden jól megy, te is ilyenben hozod világra a gyermeked és ide az jöhet be, akit te szeretnél, hogy bent legyen - mosolygott kedvesen az orvos.
- Ha esetleg komplikáció lépne fel, akkor császármetszést kell végrehajtanunk a műtőben.
- Értem.
- Mehetünk?
- Persze - bólintottam és távoztunk s ismét az előtérbe kötöttünk ki.
- Én most elköszönök. Legközelebb hét hét múlva szintén csütörtökön gyere, azonban, ha idő előtt elfolyna a magzatvíz azonnal szállítsanak be, rendben?
- Igen, és köszönünk mindent. Viszlát - mosolyogtam kedvesen, miközben elköszöntem az orvostól és távoztunk, közben pedig a képet kémleltem.
- Nem félsz, Taylor? - szólalt meg Niall. - Mármint a szüléstől...
- Félek, de az nem szenvedés. Alig várom, hogy velem legyen Rowena - mosolyodtam el, miközben beszálltunk a kocsiba.

2014. november 7., péntek

Prologus - Painful cry

Kedves olvasók!


Csillámpóni kérésére előbb hoztam a Prologust, viszont a nyitáshoz tartom magam :) A történet maga csak december 7.-én kezdődik, sajnálom! Viszont hoztam egy kis - tényleg kicsi - szösszenetet a folytatásból, ami remélem tetszik :) Köszönöm a 9 feliratkozót! Imádlak titeket! <3
Jó olvasást xoxo


Prologus - Painful cry

Three days grace - Gone forever
Mondhatnám, hogy utálom, mert hazudott, mert cserbenhagyott.
Mondhatnám, hogy félek tőle, mert megfenyegetett.
Mondhatnám, hogy elmenekülök a gyerekkel egy másik országba.
Mondhatnám, hogy soha többé nem akarom látni, de nem teszem.
Mert szeretem.
Szeretem és ez ellen soha nem tudok majd tenni. Nem tudnám elhagyni akármilyen is, hiszen visszatért miattam, ami utalhat arra, hogy az immáron fagyos szívében még van melegség. A jeget kéne feloldanom valahogy, de nem tudom, miképp csináljam. A baba nem hatotta meg, a szülés nem hatotta meg. Mi hatná meg? Ha bánt az jó neki. Ha én bántom magam, azt ellenzi. Mitévő legyek?
 Ebben az elbaszott világban élünk, mi hárman. Harry, Rowena és Én. Bárcsak azt mondhatnám, hogy egy boldog család lettünk. Hogy egy aranyos házban élünk, minden nap kedves szavakat mondunk egymásnak Harryvel, hogy Harrynél nincs jobb apa, hogy egy boldog család lettünk. De nem mondanék igazat. A házig lenne igaz a mondandóm. Egy nagy kertes házban élünk, amit vásárolt hármunknak és nem volt választásom a költözéssel kapcsolatban.
Miután Ro megszületett Harry nem félt megütni engem vagy kiabálni velem mindennap. Mindennap megtette, de nem bántam, mert ezzel a gyermekemet védtem. Rowena nem izgatta Őt. Mikor a kislány felsírt éjszaka üvölteni kezdett, hogy hallgattassam el vagy Ő fogja. Sose néz felé, csak mikor látja a kezemben, akkor egy – két futó pillantással vizslatja. Fáj. Fáj, hogy nem érdekli Őt a gyerekünk, hogy nem érdeklem én, de ugyan ki törődne ezzel? Hiszen Eleanor is egyre kevesebbet jött el hozzám, Adamet alig látom, a többi fiú pedig Harry parancsára nem látogathat minket.
Szökési kísérletek.
Hazugságok.
Ütések.
Fájdalom.

Hiába kiáltottam a világnak, senki sem hallotta meg a fájdalmas kiáltásomat.