2015. május 30., szombat

09 - Between a life and a death

Sziasztok!

Hát megint sokat kellett várni a részre, de remélem megérte. Ez is nagyon rövid lett, mivel most az év vége miatt nem volt sok időm. Igyekeztem minél izgalmasabb fejezetet írni... hát, nem tudom, hogy sikerült. Viszont megérte tanulni, mivel 4,2-re zártak szóval juhé! remélem mindenki jól zárja az évet :) 
Köszönöm a sok kommentet (amikre válaszolni is fogok nemsokára), az újabb feliratkozót és a díjakat, amelyeket hamarosan kiteszek! Most pedig tájékoztatni szeretnélek titeket valamiről. Már elkezdtem az új részt írni, de nem tudom mikor kerül majd fel, mivel hétfőn indul az évfolyamunk Szlovákiába egy "Határtalanul" nevű program keretén belül. Nos, az biztos, hogy reggel hatkor indulunk (nehogy véletlenül normális időben induljunk) és csütörtök este jövünk vissza. Ha lesz wifim vagy mobil netem, akkor lehetséges, hogy még hétköznap felteszem a részt, de inkább nem ígérek semmit.
Remélem tetszik az új design:) 
Ígérem a következő rész jobb lesz!
Jó olvasást xoxo  


09- 
Between a life and a death



"Semmi bizonyíték nincs arra mi vár ránk a halál után: semmivel nem támasztja alá a tudomány, csak a puszta ígéret van, és a szükségletünk, hogy higgyünk abban, mindennek van értelme." -Stephen King
RAIGN - Knocking On Heavens Door
  Elviselni egy szörnyű dolgot, olyan, mintha attól kapnál egy kibaszott nagy pofont, akit a világon a legjobban szeretsz. Legyen az lelki vagy fizikai pofon, ugyanaz az érzés tölt el. Miért tette? Hogy lehetett erre képes? A gyűlölet hirtelen áramlik el testedben, majd helytelenül gondolkodva cselekszel. Visszavágsz. Már, ha képes vagy ilyenre. Én nem voltam képes visszavágni. Sem lelkileg, sem fizikailag. Úgy gondoltam, hogy amíg Harryt boldoggá teszem, addig biztonságban van a lányom. Minden áldott reggel azzal a tudattal keltem fel, hogy netán terhes vagyok, vagy, hogy aznap Harry szarrá ver engem, vagy Rowena-t. De azóta az este óta, mintha próbált volna kedvesebb lenni. Kevesebbet kiabált, kevésbé volt erőszakos és mindentől óvva intett, s pontosan tudtam mi miatt. Gyűlöltem, amiért minden apró mozdulatomban a veszélyt látta, s nem tudtam miért. Túlságosan védelmezett, ami nem tetszett, azonban néha hagyni kell, hogy megvédjenek attól, ami miatt nagy veszély telepszik rád.
   Egy nap nagy veszekedés közepette voltunk Harry-vel, mivel ismét túlzásba vitte az aggódást, nekem pedig kezdett betelni az a bizonyos pohár.
- Harry, nem kell minden egyes léptemre azt mondanod, hogy veszélyes! - csattantam rá négy hét után, amikor nem engedte, hogy kivigyem a szemetet. - Légyszíves hagyd ezt abba - kértem halkan, majd megindultam az ajtó felé.
- Amíg nem tudod, mitől óvlak, inkább maradj csendben - elkapta a csuklómat, miközben morcosan megrázta a fejét.
- De igen Harry, tudom - mondtam nyugodtan. - Figyelj, tisztában vagyok vele, hogy akarsz még egy gyereket, de ha terhes lennék, már tudnánk róla - kedvesen magyaráztam neki, közben pedig belül majd kicsattantam a boldogságtól. Egy ilyen embernek nem való még gyermek. 
Homlokán ráncok jelentek meg, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. Miközben felsétált az emeletre, látványosan kuncogott. Összezavarodva álltam az ajtóban - kezemben a szemeteszsákkal - ,majd elgondolkodva mentem ki a kukához. Mikor kiléptem az ajtón, már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Kidobtam a jobb kezemben lévő teli szemeteszsákot, a kinti, hatalmas fekete kukába,majd felegyenesedtem, s tőlem pár méterrel, a kerítésen túl, egy fekete napszemüveges, fekete hajú, vörös ruhadarabokba öltözött férfit pillantotta meg, amint egyenesen engem bámult. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Fenyegetően közeledett felém ezért sebesen megfordultam, azonban mikor befutottam volna a ház védelmébe, előttem termet, s a csuklómat fogta közre ujjaival, miközben a kis fa kerítés nem engedte, hogy beljebb jöjjön.
- Eresszen el! - kiabáltam rá, de mintha meg se hallotta volna. - Mit akar tőlem?
- Te vagy Styles barátnője? - svéd akcentussal szólalt meg, miközben egyre erősebben szorította a csuklómat. - Add át, hogy jobb nem kekeckedni a svédekkel, mert rossz vége lesz. Már ha túléled ezt  - ekkor előrántotta a feketével bevont fegyvert, majd sikolyom egybevegyült a lövés hangjával. Szinte semmit nem éreztem, csak az elején. Éreztem a maró érzést a hasamnál, miközben a férfi elengedett és eltűnt. Kezeimet a hasamra szorítottam , ahol a vér áztatta pólómat. Minden egyre homályosabb lett, a fájdalom múlni kezdett. Minden kezdett olyan békésnek tűnni, mikor a nevemet hallottam, de azt is oly' távolról, mikor elnyelt a sötétség.


Egy parkban voltam, melyet szürke homály fedett. Minden szürkés színben pompázott, a parkban pedig csak én tartózkodtam. A Central Park közepén voltam, ahova még kiskoromban vittek el a szüleim Adammel. Lenéztem a ruhámra, ami egy fekete tunika és fekete szűk farmerből állt. Cipőim hiányoztak, így mezítelen lábakkal sétáltam a szürke, nyirkos füvön. 
- Hahó, van itt valaki? - senki nem felelt, a hangom csak visszhangzott a térségben. - Hahó - még egy próbát tettem, de ismét semmi. Körbefordultam, miközben felmértem a környezetem, majd nagyon távol egy alakot láttam meg közeledni. Hunyorítottam, de csak egy női alakot tudtam kivenni a képből. Ahogyan léptei közelebb hozták kirajzolódott vékony alakja, melyet szürke ruhák borítottak. Szőke haját kontyba fogta, míg arcát mosolya s kék szemei ékesítették. Istenem! Ahogy megismertem kezeimet szám elé kaptam, s azonnal előtört a zokogásom.
- Anya - zokogtam, s elkezdtem felé futni. Kitártam karjaimat , majd hevesen a nyakába vetettem magam. - Istenem anya, annyira hiányoztál - már - már olyannyira sírtam, hogy szavaimat valószínűleg meg sem lehetett hallani, csupán valamilyen gügyögés féleséget.
- Kicsim - lehelte, amint szorosan magához ölelt.
- Várj, hogy lehetsz itt? Hiszen... Hiszen te meghaltál - pár perc után elváltam tőle, majd könnyes szemekkel néztem rá, miközben semmit sem értettem. Villámcsapásként ért a felismerés. Meglőttek. - Várj, ugye nem haltam meg? Én.. én nem lehetek halott...  - ismét sírni kezdem, de az csak egy kis pityergésnek minősülhetett. Nem hagyhattam ott a lányomat azzal az elmebeteggel.
- Gyere, mindent elmagyarázok, csak üljünk le - megfogta a kezem, közben pedig egy pad felé biccentett. Odavezetett, majd miután leültünk tenyerét az arcomra simította. - Olyan szép, és erős lettél - láttam szemeiben a büszkeség csillogását. Pedig nem lett volna oka büszkének lennie rám. 
- Anya, semmit nem értek, mi történik? - megráztam a fejem, közben pedig lefejtettem kezét az arcomról, amelyet a kezeimmel szorítottam meg.
- Meglőttek, kicsim. Az orvosok éppen az életedért küzdenek - mosolyodott el.
- Te honnan tudod mind ezt? - kérdeztem, majd letöröltem könnyeimet, melyek már kezdek rászáradni az arcomra.
- Mi mindent tudunk édesapáddal - magyarázta. - Tudjuk, hogy elraboltak, hogy Adam mit tett, hogy szerelmes lettél, hogy anyuka lettél , hogy mennyire gyűlölni akarod Harry-t, pedig valójában szereted és, hogy mennyire aggódsz a testvéredért - néhányszor derogálóan pillantott rám, ami miatt elszégyelhettem volna magam, de nem tettem, mivel láttam, hogy a szemei mosolyognak.
- Igazad van, mármint Harryvel kapcsolatban - magyaráztam. - Annyira gyűlölni akarom, de nem megy, mivel annyira szeretem. Még Daniel-t sem szerettem ennyire - sóhajtottam. - De Ő olyan kegyetlen velem és Rowena-val...
- Hidd el nekem Taylor, hogy szeret téged - mondta, mire felhorkantam. Jó vicc. - Nem viccelek. Ha nem szeret, akkor miért ül úgy a kórházi váróban, mint akinek kiszakították a szívét a helyéről? Miért telefonált Adam-nek, hogy azonnal jöjjön haza, mert életveszélyben vagy? Nehéz eset, de el sem tudod képzelni, mi van a fejében, hogy mennyire szeret téged és Ro-t - mikor elmondta, hogy Harry milyen állapotban van, elakadt a lélegzetem, de nem tudtam hinni neki.
- Akkor miért viselkedett így? - kérdeztem felháborodva, mivel minden annyira logikátlannak és hihetetlennek tűnt.
- Minden a maga idejében, kincsem - mosolygott. - Nagyon erős vagy és túl fogod élni ezt az egészet - mondta meggyőződve.
- És, ha nem akarok élni? - hazudtam, mire egy gúnyos mosolyt eresztett felém.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ott akarsz lenni a lányoddal, a szerelmeddel... Neked még élned kell - mondta, majd az ég fele nézett. - Az orvosok most mentették meg az életed - ismét rám nézett. - Menned kell, és nekem is. Ne feledd, hogy mindenkinek jár egy második esély - mondta mosolyogva.
- Ne, anya.. Ne menj - sírtam, majd szorosan átöleltem. Pillanatok múlva visszaölelt, de szinte azonnal el is engedett. Egy puszit nyomott a homlokomra és elsétált. Ahogyan egyre távolabb ért, úgy erősödött egyre jobban a sírásom, míg ott nem maradtam egyedül egy sivár helyen zokogva.

Píp, píp, píp....
Egyenletes pittyegést hallottam.
A szívem ritmusa. 
Egy kezet éreztem meg az enyémen.
Harry-é volt. 
Megéreztem kezének puhaságát az enyémen.
Egy csiklandós érzés az orromnál.
Kanül volt az orromban.
Egy szúrós érzés a kezemen.
Az infúzió volt.
Kiakartam nyitni a szemem, de  mintha valaki lefogta volna. A testem sajgott és kábának éreztem magam. Jeleznem kellett neki, hogy ott vagyok. Szinte már erőltetve próbáltam kinyögni valamit ajkaimon, azonban a szám meg sem mozdult. Helyette ujjaimmal böktem meg a kezét, amire hamarosan reagált is.
- Mi a... - hallottam meg meglepett hangját. - Louis, hívd az orvost - adta parancsba, de erre csak egy hanyag "Miért?" volt  a válasz. - Mert megmozdult te idióta! - rákiabált, minek hatására, már csak az ajtó csapódását lehetett hallani. - Ne aggódj, minden rendben lesz - miközben beszélt ajkai a homlokomhoz értek, melyre lágy csókot hintett. Meg kell szólalnom! Nem ment. Próbáld erősebben!
- Harry... - addig mondogattam magamban, amíg egy nyöszörgésbe fojtva kimondtam a nevét.
- Shh, minden rendben. Csak pihenj - hangja el-elcsuklott, miközben beszélt, ami nem volt rájellemző. Egy puszit nyomott az arcomra, majd a fejét szinte a nyakamba temette, mikor átölelt. Percek teltek el, míg így voltunk. Nem tudom mennyi idő után, de lassan kitudtam nyitni mindkét szemem, azonban a vakító fehérség miatt menten becsuktam őket. Lassan próbálkoztam, de addig csináltam, míg nem sikerült. Egy kék falú, lehangolt kórházi szobában feküdtem, amelyet csak az ágyam mellett elhelyezett szekrényen álló, gyönyörű, vörös rózsákból álló virágcsokor dobott fel.
- Mi történt? - szólaltam meg rekedtes hangon. Harry felemelte a fejét. s a nyakam hirtelen fázni kezdett. - Hol vagyok?
- Meglőttek és...és majdnem itt hagytál minket - zöld íriszei bánatosan csillogtak, miközben beszélt. - Azonnal behoztunk a kórházba... és egyszer leállt a szíved - szemeiben könnyek csillogtak, még sosem volt olyan összetört, mint akkor.
- Ki volt az az ember? - kérdeztem rekedtes hangon. - Azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nem jó kekeckedni a svédekkel, mert rossz vége lesz... Ki volt az az ember? Mit akar? - egyre zaklatottabb lettem és a gép, amely a szívem ritmusa szerint csipogott, egyre hevesebben szólalt fel.
- Majd máskor megbeszéljük, elsősorban meg kell nyugodnod - mondta halkan.
- És Rowena? Ugye jól van? - kérdeztem ismételten zaklatottan.
- Eleanor vigyáz rá éppen, biztonságban van - megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor meghallottam a biztonság szót.
- Harry - Louis feszült hangját hallottuk meg az ajtó felől. Mindketten odanéztünk. Az ajtóban Louis állt karikás szemekkel és nyúzott arccal, míg mellette egy harmincas-negyvenes éveiben járó férfi lépett be fehér köpenyben, kezében egy kórlappal.
- Jó napot, a nevem Dr. Aaron Mendez, én vagyok a kezelőorvosa - lépett mellém az orvos, miután bemutatkozott. - Hogy érzi magát? - röhejes kérdés volt.
- Mióta felkeltem egyre jobban fáj a hasam - nyöszörögtem, mivel a fájdalom percről percre rosszabb lett.
- A fájdalomcsillapító úgy tűnik kezd kiürülni a szervezetéből. Amint kimentem szólok egy nővérnek, hogy adjon még egy fiolával - mondta.
- Mondja... Mi történt? - kérdeztem még mindig a fájdalommal küszködve.
- Mr. Styles-ék öt napja hozták be egy lőtt sebbel. A golyó a méhébe hatolt, ami miatt... - Harry-re pillantott, aki megrázta a fejét, mire értetlenül néztem - nem kell aggódnia, mert begyógyul és még lehet gyereke. Egyszer műtétközben, majdnem elvesztettük, de sikerült stabilizálnunk az állapotát - magyarázta.
- Mit akart mondani valójában doktor úr? - Dr. Mendez habozott.
- Mikor jöhet haza? - terelt Harry.
- Egy hétig biztos bent kell maradnia, de utána is csak tolókocsival ajánlott a közlekedés. Amíg bent van erős fájdalom csillapítókat és antibiotikumot fog kapni, amelyek miatt sokat fog aludni. Mielőtt hazamegy összeállítunk neki egy étrendet, amit követni kell. Ezen kívűl gyógyszereket is írok fel, amiket muszáj bevennie a leírt időpontban - magyarázta Harry-nem az orvos, aki csak bólogatott. Mindeközben a fájdalom még jobban átvette a hatalmat a testem fölött. A hasamhoz, mintha valamilyen izzó vasat illesztettek volna. Lehunytam szemeim, majd megpróbáltam az oldalamra fordulni, annak érdekében, hogy összekuporodjak, hátha enyhül a fájdalom, de nem voltam képes az oldalamra fordulni. Eközben kimehetett az orvos, ugyanis, mikor legközelebb feleszméltem egy nővér állt az ágyam mellett, aki egy injekcióval adta bele az infúziómba az átlátszó folyadékot. A fájdalom csillapító lehetett, mivel percek múltával már csak a zsibbadó tagjaimat éreztem.
- Harry, miről beszélt az orvos? - kérdeztem félálomban.
- Most az a fontos, hogy meggyógyulj - suttogta, majd pillanatok múlva aludtam.