2015. június 17., szerda

Don't Let Go

Sziasztok (ismét)!


 Néhányan már biztos láttátok azt a bejegyzésem, amiben leírtam, hogy egy új blogon dolgozom. Nos ma lehull a lepel erről a bizonyos blogról. Az egyik főszereplőnk Lilly Collins lesz Audrina Malone személyében, míg a férfifőszereplőnk Ryan Fletcher lesz. Gondolom ez a név nem mond sokat. Van egy banda, melynek neve Lawson. Nem igazán egy Lawson fanficnek szánom, Ryan karakterét inkább felhasználom majd, mint a bandát. Remélem nem keseredtetek el azért, mert nem 1D blog lesz, de már nagyon sokszor leírtam, hogy én valójában már nem igazán kedvelem a bandát. 
  A nyitást még egy kicsit eltoltam, de a prologus hamarosan fent lesz. Remélem tetszeni fog az utolsó blogom :) 


10 - Alive and dead

Sziasztok!

Mint már írtam, gőzerővel gyártom a részeket - legalább is remélem. Írtátok néhányan kommentben, hogy mire számítotok ebben a fejezetben és, hogy nem akarjátok lelőni a "poént". Nos, először azt hittem sikerült, de a zseniális elmémnek hála (ego lol) kitaláltam valamit. Szóval én lövöm le a poént :D Fogalmam sincs arról, hogy lehetséges e, de most az lesz. Felkészítelek titeket, hogy nem lesz valami izgalmas és szerintem borzalmas lett :p Remélem tetszik :)
Jó olvasást xoxo

U.I: Ma jön még egy különálló bejegyzés, de nem ezzel a bloggal kapcsolatban :) 


10 -
Alive and Dead

"Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tűnik tova; átéléseink mind álomszerű, csupán a mi szűk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények." - Franz Kafka
Apocalyptica ~ Broken Pieces ft. Lacey Mosley
  Fogalmam sem volt arról mennyi az idő. Azt sem tudtam milyen nap van. Csak azt tudtam, hogy valaki meglőtt, szándékosan, utána pedig beszéltem a már rég halott anyámmal. Ha ezt elmondtam volna valakinek, biztos hülyének néz. De ez volt a rideg való. Anya azt kérte adjak Harry-nek egy második esélyt, de már oly' sokat adtam. Megérdemel még egyet? Megváltozhat egy ilyen ember valaha? Csak egy módon derülhetett ki. Úgy döntöttem előbb mindent kiderítek. Hogy miről titkolóznak, ki volt az az ember és miért viselkedett úgy ahogy. Ha mindent bevall és őszinte, kap egy esélyt. E szerint gondolkodtam, de persze nem szerettem volna egyből letámadni. Csak szép sorjában.
  Ismét a kórházi szobában ébredtem. A nap sugarai sütötték a bőröm az ablakon keresztül. Annyira jó érzés volt. Senki nem tartózkodott a helyiségben rajtam kívül így jobban megfigyelhettem a szobát. A falai kék színűek voltak és minden bútor fehér volt. Egy nagy képernyős tévé helyezkedett el velem szemben egy polcon. Eléggé luxus szoba volt. A testem zsibbadt, nem fájt. Felnyögtem, mivel a nap túlságosan is a szemembe sütött. Próbáltam az oldalamra fordulni, de sikertelen volt ezért csak a fejemet fordítottam el, miközben megpróbáltam visszaaludni, azonban nyílt az ajtó. Odanéztem. Harry lépett be szakadt fekete farmerben, fekete motorosbakancsban és piros kockás ingben, míg tincsit egy szintén fekete sapkával szorította le. A piercingjeit visszatette, tehát volt egy karika a szájában és egy fémpont a szemöldökénél. Annyira fiatalnak tűnt.
- Szia - mosolyogva lépett hozzám, majd egy csókot lehelt a homlokomra. - Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben egy széket tolt az ágyam mellé, amelyre leült.
- Mindenem zsibbad, de ettől eltekintve jól vagyok - mondtam halkan.
- Mit gondolsz tudnál ma látogatókat fogadni? - sejtelmes hangon kérdezte.
- Kire gondolsz? - megint összezavarodtam.
- Meglepetés - vigyorgott.
- Rendben - megvontam a vállam. - Milyen nap van és mennyi az idő?
- Hétfő és olyan reggel tizenegy lehet - mondta.
- Harry - szólítottam meg - ki volt az az ember és... és mi volt ez az egész? - kérdeztem bátortalanul. Végül nem teketóriáztam, hanem rákérdeztem. Arca elkomorult.
- Majd, ha jobban leszel beszélünk erről, és másról - közölte nyersen.
- De jól vagyok - bizonygattam. - Azt akarom, hogy minden tisztázódjon, mert nem bírom tovább - szinte könnyeimmel küszködtem a sok emlék miatt. 
- Legyen - arca megenyhült, de láttam, hogy nehezen enged. - Mikor azt hitted meghaltam bujkálnom kellett, de nem csak apám miatt. Volt egy félresikerült... ügyünk a svédekkel, akik vadászni kezdtek, főként rám. Mikor megtudták, hogy te ott vagy nekem a te életed is veszélybe került és csak akkor tudtalak biztonságba tudni, ha mindenki azt hiszi, halott vagyok. Úgy terveztem egy-két hónap múlva visszatérek, de megtudtam, hogy terhes vagy. Tudod mennyire boldog voltam akkor, Taylor? - kérdezte mosolyogva, nekem pedig könnyek gyűltek szemeimben. - De aztán eszembe jutott a svéd maffia és nem kockáztathattam az életeteket. Figyeltettem minden lépésed, új házba költöztettelek... Végül a szülés előtt tértem vissza, azonban nem lehettem kedves és jószívű veled, mert úgy sejtettük, hogy a ház be van poloskázva. Többször átkutattuk a házat, de semmit nem találtunk, viszont én is tudok úgy bepoloskázni egy házat, hogy senki ne találja meg a kis mikrofont - vigyorodott el, viszont pár másodperc múlva ismét komor lett. - Tudtam, hogyha  megtudják, hogy te vagy a gyenge pontom... megölnek, és azt sose viseltem volna el. Viszont az utóbbi időben elgyengültem, mert nem bírtam tovább ezt csinálni... és ez történt - bűntudatos arcát kezei mögé rejtette, mikor befejezte. Legurult egy könnycsepp arcomon, mikor rájöttem, hogy ezzel az egésszel védeni akart engem és Rowena-t. Mert szeret. - Az az ember, aki meglőtt téged valószínűleg a svéd maffia vezetője volt, Måns. De lényegtelen ki volt, a lényeg az, hogy meg fog fizetni a tettéért - mondta erőszakosan, mikor eszembe jutott az üzenet.
- Az az ember azt mondta nekem, hogy ha ezt túlélem, akkor mondjam meg, hogy a svédekkel nem lehet packázni. Ezt arra az esetre értette, amiről meséltél? - kérdeztem nyugodtan.
- Nem - megrázta a fejét, mire én összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Volt egy másik ügyünk is kicsivel később, ami sikeres volt. Épp ezért volt az az ember annyira dühös.
- Értem - nem tudtam, mit mondhatnék. 
- Mondd, Taylor... - hajolt oda hozzám - megtudsz bocsátani nekem? - zöld íriszei reménnyel telve csillogtak, mikor szemeimbe nézett. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, s a mának kell élni, nem a jövőnek. Miközben gombóc nőtt a torkomban, bólintottam.
- Igen - és megcsókolt, tiszta szerelemmel. Ajkai lágyan simultak az enyémekre, s sajnos több nem történhetett az állapotom miatt. - Szeretlek - suttogtam csukott szemmel, mikor homlokát az enyémnek támasztotta. 
- Én is szeretlek - motyogta halkan és tudtam, hogy így gondolja. Hogyne szeretne? Itt virrasztott mellettem mióta behoztak és elmondta az igazságot. Miután elmondta az egész történetet nem tudtam rá haragudni, mivel csak engem és a lányunkat akart védeni, senki mást. A gyűlölet, amit iránta éreztem egy szempillantás alatt elszállt, hiszen sosem gyűlöltem. Sosem tudtam volna gyűlölni.
- Harry, lenne itt még valami - jutottak eszembe az orvos szavai. - Miről beszélt az orvos? - elhajolt tőlem s idegesen elmosolyodott.
- Semmi érdekesről.
- Tudom, hogy történt valami. Tudni akarom, hogy mi - erősködtem.
- Ígérd meg, hogy nem izgatod fel magad - aggódó apaként viselkedett.
- Miért izgatnám fel magam? - zavart voltam.
- Tudod, mikor behoztunk azonnal a műtőbe vittek, olyan négy-öt órán keresztül műthettek, mikor kijött az orvos - akkor beszéltem anyával. - Közölte, hogy stabilizálta az állapotod, viszont... viszont az egyik kisbabát elvesztetted - a szívem kihagyott egy ütemet.
- Milyen kisbabát? - nem lélegeztem, a szemeim tágra nyíltak a sokktól.
- Kiderült, hogy terhes voltál és ikreket vártál, azonban a lövés miatt elvesztetted az egyiküket. A doki szerint valószínűleg kislány lett volna - szomorúan csillogtak szemei, én viszont nem tudtam megszólalni. Csak a plafont bámultam, miközben nem tudtam elhinni a hallottakat.
- Nem - nyögtem ki végül. - Nem lehetek terhes... semmi jele nem volt - megráztam a fejem.
- Dr. Mendez szerint ilyen gyakran előfordul. Elvégeztek rajtad néhány vizsgálatot, és kiderült, hogy a héten lépsz a harmadik hónapba. - mesélte izgatottan, de egyben szomorúan. Nekem is ilyen volt a hangulatom. Örültem, mivel gyermekem születik, de ha észreveszem, hogy terhes vagyok, akkor nem veszítem el a másikat. Azonban semmi jele nem volt a terhességnek. Nem hánytam, nem késett a menzeszem, viszont a hasam minimálisan megnőtt. Nem hittem el, hogy ennyire figyelmetlen voltam. A fejemet a másik irányba fordítottam, mivel nem bírtam Harry szemeibe nézni. Összeszorítottam szemeimet melyekből könnyek csordultak ki. Sírtam a halott gyermekemért, sírtam az élő gyermekemért és sírtam, mivel rájöttem arra, hogy se Rowenanak se a születendő gyereknek nem fogok tudni biztonságos környezetet biztosítani. Hiába mondta Harry, amit, volt egy olyan érzésem, hogy ez csak a vihar előtti csend. Lesz ennél rosszabb is. Eldöntöttem, hogy Eleanor segítségével biztonságba helyezem mindkét gyermekem, mert ha nekik bajuk esett volna, belehaltam volna. Tudtam, hogy erőt kell gyűjtenem és fel kell épülnöm, s eközben egy tervet kell kovácsolnom. A tökéletes szökés tervét...

Fogalmam sem volt az nap hány orvos és nővér látogatott meg és ellenőrizték az állapotom. A banda tagjai is meglátogattak, akik figyelmesek voltak és kedvesek. Louison mégis feszültség mutatkozott. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de senki nem mondott semmit. Mindenki csak azt hajtogatta, hogy "Muszáj meggyógyulnod" és "Csak az a fontos, hogy felépülj". Idegesítő volt. Mintha valaki megparancsolta volna nekik, hogy semmit nem mondhatnak, csak a betanult szövegüket. Elegem lett délutánra. Úgy döntöttem - miután beadtak nekem egy jó nagy adag fájdalomcsillapítót, ami elvileg nem volt káros a babára -,hogy alszok. Már épp lecsuktam a szemem, mikor megint kopogtak az ajtón. Dühösen összeszorítottam szemeim, nyögtem egyet, majd durván odalöktem egy "Ki az?"-t.
- Bejöhetünk? - egy lágy, selymes női hangot hallottam meg az ajtóból. Azonnal odapillantottam. Eleanor állt ott farmernadrágban, fehér, ujjatlan ingben és fekete bakancsban, miközben kezeivel a lányomat tartotta.
- Eleanor - leheltem erőtlenül. Annyira megváltozott mióta utoljára láttam, de a kisugárzása a régi maradt. Becsukta maga mögött az ajtót, s gyorsan mellém sietett, mivel Ro úgy nyújtózkodott felém, hogy félő volt, hogy netán kiesik El kezéből. Eleanor leült egy székre, Rowena-t pedig az ölébe ültette. Kicsi haja egy kicsit megnőtt. Világoslila egybe ruhát viselt, fehér harisnyával és fehér cipővel. Felém akart mászni, de Eleanor nem engedte, amit csak azzal magyarázott, hogy "A maminak pihennie kell". Tettem a pihenésre. A lányomat akartam. El nem tágított, így végül csak a kezemet nyújtottam ki Rowena felé, aki elkapta és játszadozni kezdett az ujjaimmal.
- Hogy vagy? - törte meg a csendet Elanor.
- Mondd... Hogy nézek ki? - nem akartam flegma lenni, de kicsúszott a számon. El egy keserű mosolyt villantott.
- Sajnálom, hogy ez történt - mondta, őszintén. - Louis mondta mi történt öhm... - a hasamra pillantott - nem is tudom, hogy gratuláljak vagy pedig közöljem, hogy sajnálom - tanácstalanul megrázta a fejét.
- Egyiket se - nevettem fel. - El, te tudod mi folyik itt? - kérdeztem gyanakodva. Arca komor lett és megrázta a fejét. Tudta!
- El, átlátok rajtad! - csattantam fel, mire Ro egy kicsit megrezzent, de mintha semmi sem történt volna, tovább játszadozott a kezemmel. - Mi a franc történik?
- Figyelj - suttogta komolyan. - Harry azt megparancsolta, hogy semmit sem mondhatunk neked, de tudom, hogy válaszokat akarsz - ajkába harapott. - Csak annyit mondhatok, hogy semmi sem biztonságos többé. Mindenki egy megfigyelt házban bujkál mindenki, kivéve, mikor bejövünk hozzád. Louis azt mondta, hogy mindenre fel kell készülni - idegesen megnyalta ajkait, miközben szorosan fogta a lányom. Hátranézett, mintha valaki hallgatózna, majd még halkabban beszélt. - Ezt nem mondhatod el senkinek - kinek mondanám? - de pár napja láttam, ahogyan Zayn lerak Liam elé a konyhaasztalra útleveleket. Este volt, úgy éjfél körül, szerintem azt hitték mindenki alszik. Elrejtőztem a fal mögött de alig beszéltek, inkább az útleveleket nyitogatták. Az enyémet pont láttam, de nem Eleanor Calder volt odaírva, hanem Jane Fitz. A hajam rövidebb volt a képen, pedig világéletemben hosszú volt. A szemem zöld volt és a születési dátumom sem stimmelt. Pár perc után kimentek a házból, ezért odalopakodtam. A tied akadt a kezembe. A hajad barna volt, a szemed is barnák voltak. A neved helyére Monica Wood volt beírva és a születési helyed pedig Írország lett - magyarázta remegve, közben pedig Rowena-t kezdte "lovacskáztatni" térdein, aki boldogságában kacarászni kezdett. - Tay, itt valami nagyon nincs rendben. 
- Nem - sóhajtottam. - Épp ezért szeretném a segítségedet kérni - itt kérdőn nézett rám. - Nézd, az elmondásod alapján hatalmas veszélyben vagyunk, - kezdtem - éppen ezért nem vihetem se Rowena - t se a kisbabát ilyen környezetbe - motyogtam halkan,hogy ha netán valaki hallgatózna, akkor ne halljon. - Amint felépültem el kell szöknöm és teljes biztonságba kell helyeznem mindkét gyermekem, neked pedig segítened kell a szökésben - nem kérdezősködött, hanem hangtalanul bólintott. Ezek után semmiségekről kezdtünk beszélni, egészen addig, míg Rowena el nem aludt El karjaiban. Beláttuk, hogy ideje lenne menniük, de megígérte, hogy másnap még bejönnek. Miután kimentek ténylegesen az alvás határán voltam, ezért megpróbáltam elszundítani, de megint kinyílt az ajtó. Egy halk káromkodást engedtem ki ajkaim közül, szemeim csukva maradtak.
- Mióta beszélsz ilyen csúnyán? - kérdezte egy hang, amit bárhol megismertem volna. Íriszeimet tágra nyitottam, s az ajtó fele néztem.
- Adam - mondtam könnyeimmel küszködve. Anyának igaza volt. Harry jóvá akart tenni mindent... 

2015. június 6., szombat

Új blog a láthatáron?

 Szerbusztok!

Éppen és egészségesen hazaérkeztem Szlovákiából, és szerencsére egy medve sem evett meg. Azt mondtam, hogyha lesz netem és tudom írni a részt, akkor felteszem. Aha. A wifi rettenetesen működött, nem volt mobilnetem és ha akartam se tudtam volna feltenni a részt, vagy megírni. Általában este 6-7 körül érkeztünk vissza a szállásra és akkor sem a szobákban voltunk, hanem egy nagy füves részen, ahol röplabdáztunk, tollasoztunk, beszélgettünk stb... a szobákba olyan 10 fele mentünk vissza hulla fáradtan. De nem ezért írok most.
Egy hét van az iskolából és ezt nagyon érezni. Szeretném elmondani nektek, hogy június 26-tól július 2-ig nem leszek itthon, mert táborba megyek. Úgy döntöttem, hogy eltelik a jövőhét és gőzerővel kezdem gyártani a részeket, mert mindenképpen beszeretném fejezni a blogot még júniusban. Nem azért mert utálná írni vagy ilyesmi, csak egyszerűen be szeretném fejezni Taylor és Harry történetét.
 Nagyon rég volt egy ígéretem, mégpedig az, hogy lesz egy utolsó blogom és utána kiszállok a blogger világból. Nos, ez a blog létrejött, de egyenlőre nem lehet megtekinteni. One Directionos lesz? Ki tudja... Most megmutatom nektek a kinézetet (amit deviantart-ról szedtem le, tehát nem én készítettem!), és a bevezető féleséget. Az oldalsávban a történet modult direkt homályosítottam, hogy ne tudjátok ki a főszereplő ^.^ A bevezető nem az igazi, de remélem elnyeri valaki tetszését :p Igyekszem a következő résszel:) 

Ez lenne a kinézet és igen, a főhősnőnk Lily Collins lesz.

Bevezető - 
Don't let go

Lélegezz.
Nem bírom.
Egyre közelebb jön.
Meg fog erőszakolni, bántani akar.
Nem, nem, nem! Sikítok magamban.
- Nem tudod megakadályozni, mert gyenge vagy! - köpi oda nekem, mikor a falba ütközöm. Gyenge. Az voltam, de amit megtanultam, hogy ezt sosem szabad kimutatni. Valahogy el kell menekülnöm.
- Ha magadtól idejössz, megígérem, hogy gyengéd leszek - mormogja undorítóan negédes hangon. Hihetetlen, hogy szerettem ezt az embert valaha. Hogy válhatott ilyenné? Egyre közelebb jön, miközben lecsúszok a fal mentén, s karjaimat a térdeim köré kulcsolom, s halkan sírok. Itt a vége. Senki nem fog megmenteni. Leguggol hozzám, mocskos kezeivel tapogatni kezd. A földig érő ruhámat húzza fel éppen, mikor a zsebében megcsillan a kés. Még túl messze van. Hagyom, hogy undorító mancsai végigsimítsanak mindenhol, mivel így egyre közelebb jön. Még egy kicsit, még egy kicsit. A ruhám már nem takarja a lábaimat, mikor elég közel ér. Olyan gyorsan veszem ki a zsebéből a kést, amilyen gyorsan csak tudom és a mellkasába szúrom. Fájdalmasan felkiált, közben pedig többször a szívébe döföm az éles tárgyat. A szemei lecsukódnak, az arca egyre sápadtabb. Meghalt. Reszketve felállok, a lábaim köré vértócsa kerül. Zokogok, mikor újra leguggolok mellé. Annyira haragszok rá és annyira dühös vagyok, még így is, hogy meghalt. 
A vére rám fröccsen,miközben a kést újra s újra a mellkasába szúrom.
- Gyűlöllek! - sikítom zokogva, miközben nem bírok leállni. A szemei csukva vannak, a szíve nem dobog többé. Friss vörös vér fröccsen a kék ruhámra,majd az arcomra, amelyet könnyek áztatnak. Még utoljára a mellkasába szúrom a kést, mikor két kar fonódik a derekam köré, amelyek felhúznak a földről.
- Engedj el! - sírom, miközben eldobom a kést, kezeimet pedig karjaira teszem.
- Nem - szólal meg nyugodtan. - El kell tűnnünk innen - suttogja a fülembe, közben pedig szorosan ölel. Annyira zokogok, hogy szinte össze esek, s ezt ő is látja. Megfordít, egyik kezét a térdeim mögé, míg a másikat a hátamra teszi. Egy könnyed mozdulattal felemel, s meglátom, hogy a földig érő ruhámat teljes egészében az Ő vére borítja. Rázkódom a sírástól, remegek a félelemtől, miközben átkarolom a nyakát. Fejemet a nyakához dörgölöm, amíg kivisz a házból. 
- Minden rendben lesz - morogja, mikor egy puszit nyom a fejem búbjára. -  Hisz megígértem, sosem engedlek el...