2015. december 24., csütörtök

16 - Remission

Sziasztok megint!

Nos az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Remélem tetszik ez a rész :)
Jó olvasást xoxo
U:I: Még egyszer kellemes ünnepeket mindenkinek <3

16 - 
Remission



"A megbocsátás olyan érzés, mintha levennének rólad egy terhet, így szabadon elengedheted a múltat, és továbbléphetsz az életben." - Desmond és Mpho Tutu
Harry. A kezei szorosan a nyakam körül voltak, miközben a falnak szegezett. Egyre jobban szorított, a levegőm fogyott. Kezeimet a mellkasára tettem, hogy eltaszítsam magamtól, de esélyem sem volt hatalmas ereje ellen. Próbáltam beszélni, de a levegőm egyre jobban fogyott.
-          Egy évembe telt, de megtaláltalak – mondta vészjóslóan. – Azt hitted el tudsz menekülni előlem? - A szorítás erősödött, nem kaptam levegőt, és hiába ütlegeltem a mellkasát, csak a szemeimbe bámult gyilkos tekintettel.
-          Kérlek – szinte leheltem a szót.  Fájt. Azt hittem itt a vég, éreztem, amint elkezd belőlem kiszállni a lélek, és meghalok. Azonban a következő pillanatban az érintése ellágyult, az ajkait pedig erőszakosan nyomta az enyémre. Lefagytam.  Miközben ő csókolt fogalmam sem volt mit csinálhatnék. Végül, mikor beleharapott a felső ajkamba, akkor öleltem át a derekát és csókoltam vissza. A vérem íze keveredett a szájában érezhető cigarettáéval, miközben ujjai barna loboncomat markolták. Szinte kitépte a hajam a helyéről, de nem érdekelt. A csók közben kinyitottam a számat, annak reményében, hogy még jobban elmélyíthetem a pillanatot. A nyelve azon nyomban mélyen a számba csusszant, közben pedig a hátát markoltam, szinte annyira, hogy az már nekem fájt. A pillanat annyira szenvedélyes volt… azt hiszem, a szerelem, ami nem teljesedett ki, így jött elő. Szinte felfaltuk egymást, azt akartam, hogy sose érjen véget az aktus, de véget ért. Harry levegőért kapkodva elvált tőlem, majd mélyen a szemeimbe nézve, azt mondta;
-          Ezzel nincs semmi sem megoldva – komoran válaszolta. A könnyeim kicsordultak, miközben elengedett. Mély fájdalmat éreztem a nyakamon, ezért odatettem a kezeimet és masszírozni kezdtem a pontot, Mondhatom nem lett jobb. – Hol vannak a gyerekek? – kérdezte a hajába túrva.
-          Jobbra a második szoba - válaszoltam szipogva, míg elapadt a sírás. Bólintott és elindult az említett irányba. Amolyan úgy is minden alapon követtem őt. Pont akkor álltam meg, mikor kinyitotta az ajtót, a következő pillanatban pedig, Rowena tipegett ki hozzá.
-          Papa – kiáltotta, miközben Harry-hez futott, aki leguggolt hozzá és szorosan karjai közé zárta Rowena-t.
-          Hercegnőm – mondta Harry mély fájdalommal a hangjában.  A könnyeim ismét eleredtek, miközben elmosolyodtam. Annyira szép látvány volt.
-          Mami – vett észre Rowena és elkezdett integetni Harry válla feledt. Óvatosan intettem egyet, majd melléjük sétáltam és leguggoltam melléjük. Harry hirtelen kinyújtotta a kezét és a derekamnál fogva odahúzott maguk mellé, ezért a térdem a földet érintette. Az egyik kezével engem, míg a másikkal Ro-t ölelte át szorosan. Óvatosan átöleltem, mire kissé megszorította a derekamat.
-          Vége van mindennek, Tay – súgta halkan, mire megállt bennem valami. Ez mit jelenthetett? Azt, hogy soha többé nem akar látni, de a gyerekeket elviszi? Vagy azt hogy az életemnek van vége? Nem tudom. – Hol a kicsi? – kérdezte Harry, miután elengedett minket.
-          Daniel alszik – mutatott Rowena a kiságyra. Harry felállt majd odament Danny ágyához, aki békésen aludt az ágyban. Harry esetlenül felvette az alvó kisbabát, aki kissé mocorogni kezdett.
-          Menj csomagolni – mondta halkan, nehogy felkeltse Daniel-t.
-          Mi? – kérdeztem vissza, miközben Rowena hozzám bújt.
-          Azt mondtam menj csomagolni. Pakold össze a cuccaitokat, amik feltétlen szükségesek, két óra múlva megy a gép – magyarázta, de mikor látta, hogy nem mozdulok felcsattant. – Azt mondtam menj – összerezzentem, és túlságosan féltem, ezért többet nem szóltam, csak pakoltam a hatalmas bőröndbe.  Bepakoltam az életünket, amit felépítettem egy idegen országban, egy tetves bőröndbe. Mikor becipzároztam a táskát, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mi történt. Harry ránk talált és majdnem megölt. Elképzelni sem tudtam mi jöhet ezek után, viszont annyira jó volt újra látni. Szinte semmit nem változott. Ugyanazok a zöld szemek, ugyanaz a barna, göndör haj, a szokásos fekete farmer, cipő, sapka és kockás ing, ami kissé eltakarta a tetoválásait. Ugyanakkor sokkal, de sokkal erősebb lett. Az izmai kidagadtak, majdnem átszakították az ingjét. Mit tehet velem otthon?
Nem!
Nem gondolhattam a legrosszabbra. Megráztam a fejem, annak érdekében, hogy kiűzzem a rossz gondolatokat a fejemből. Még mielőtt kiléptem volna a szobából, megigazítottam a sminkem és a hajam, ami épphogy súrolta a vállam.  Letettem a bőröndöt a földre és elkezdtem magam után húzni, míg kiértem a szobából. A nappaliban ott állt Harry, az egyik kezében a babahordozóval, amiben Daniel aludt, a másik kezében pedig Rowena csücsült.
-          Kész vagy? – kérdezte Harry, mikor észrevett. Bólintottam. Hagytam, hogy Harry odaadja nekem Ro-t, és átvegye tőlem a bőröndöt. Miután bezártam a lakást egy fekete kocsiba szálltunk be, majd elindultunk a reptérre. Rowena elbóbiskolt a kezemben, ezért senki nem szólalt meg az út alatt. Illetve egyszer, mikor Harry felhívta a repteret, hogy nemsokára ott vagyunk. Nem igazán értettem, de nem baj. Végig egyenesen magam elé néztem, csak egyszer pillantottam óvatosan Harry-re, és akkor láttam, amint szemei a szín tiszta dühben úsztak. Megremegett a szám a félelemtől, miközben újra a lábaimat fixíroztam. Fogalmam sem volt mi várhat rám Londonban. Féltem, hogy bántani fog, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. A reptéren, furcsa módon nem kellett egy ellenőrzőponton sem átmennünk, hanem egyenesen a repülőgéphez vezettek, ahol csak az útleveleinket kellett megmutatnunk. Az utazás alatt végig ugyanolyan hangulat volt, mint a kocsiban is. Daniel sírt fel csak, de sikerült megnyugtatnom. Mikor Londonba értünk és leszálltunk a repülőről, azonnal egy fekete autóhoz vezettek, amivel elindultunk a főúton.
-          Nem a nagy házba megyünk – szólalt meg Harry. – Nemrég vettem egy családi házat a külvárosban, távol a város zajától – magyarázta, de csak egy bólintásra futotta tőlem. Túlságosan féltem. Nem autókáztunk sokáig, de feltűnt, hogy alig vannak házak a környéken, viszont mindenhol luxus ingatlanok voltak. Végül Harry felhajtott egy hatalmas homok színű luxusház kocsi feljárójára. A házon mindenhol nagy ablakok voltak és teraszok. A felhajtó mellett bokrok és virágok sorakoztak. Annyira nagy volt az egész, mégis gyönyörű. Harry sóhajtott egyet és kiszállt az autóból. Követtem a példáját, majd kivettem a kis alvó Danny-t a hátsó ülésről, míg Harry Rowena-t cipelte. Már bőven besötétedett, így alig láttam valamit, úgyhogy szorosan Harry mögött mentem, aki a kulcsokkal babrált. Mikor a bejárati ajtóhoz értünk egy villany azonnal felkapcsolódott. Az ajtó kinyitódott. Beléptem és fényességbe borult az egész helyiség.
-          Uram Isten – motyogtam elámulva, mikor megláttam a kicsin előszobából nyíló hatalmas nappalit. A falak szürkés színben pompáztak, csakúgy, mint a kanapé, csak az valamivel világosabb színben, rajta pedig lilás-fehéres párnák. A nappaliban volt még kandalló, lámpák és képek. Lefagyva álltam a nappali kellős közepén szemben egy lépcsővel. Annyira lenyűgözött, hogy el is felejtettem kivel tartózkodok ott.
-   Rakd le Daniel-t, utána beszédem van veled. Az emeleten, balra a második ajtó a szobája. A miénk a másik irányban lévő legutolsó szoba – magyarázta kissé elnyújtott hangon, ami azt jelezte próbálja féken tartani a dühét. Ismét remegni kezdtem, ezért amilyen gyorsan csak tudtam felsiettem a lépcsőn, s elmentem abba az irányba, amerre Harry eligazított. A falak a folyosón is szürkék voltak, de mikor beléptem Danny szobájába, ahol a kék szín kezdett el harmonizálni a fehérrel. Az egyik falra - amely előtt a kiságy volt – kék tapéta volt feltéve, amin betűk és számok sorakoztak, míg a többi fal törtfehér volt. Kissé idegesen, mégis elámulva tettem be kisfiamat a kiságyába. Végigsimítottam kerekded arcán és mosolyogva léptem ki a szobából, de szinte rögtön komorrá váltam. Eszembe jutott hol is voltam. Kezeim ökölbe szorultak, míg könnyeim az arcomat áztatták. Annyira rettegtem Harry kezeitől, hogy azt el sem lehet mondani. Akkor védtelen voltam, teljesen. A kezeim kezdek elfehéredni, de cseppet sem zavart. Inkább fusson ki az összes vér az ereimből, minthogy Harry ismét bántson. Erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy szembe nézek a sorsommal. Letöröltem könnyeimet és elindultam a nagy háló irányába. Szinte összeestem, annyira remegek a térdeim. Az ajtó előtt megállva a kilincsre csúsztattam a kezem. A szívem hevesen dobogott, a kezem remegett, de benyitottam. Azt mondtam hatalmasak a szobák? A háló volt igazán hatalmas. Velem szemben szinte az egész fal hiányzott, helyét a teraszra nyíló üvegajtók vették át. A falak barnásak voltak. Tőlem jobbra – jó pár méterre – egy hatalmas franciaágy helyezkedett el, előtte egy kandalló, fölötte pedig egy tv. Az ágy és a gyönyörű kandalló között egy szőrmeszőnyeg volt, alatta pedig sötétbarna, szinte már fekete padló. Amíg a szobát csodáltam, észre sem vettem Harry-t, aki nekem háttal állt az üvegajtó mögött.
-          Ülj le Taylor – nem kérés volt, hanem parancs, mégis nyugodt volt a hangja. Becsuktam az ajtót, majd kizárásos alapon az ágyra ültem le, háttal Harry-nek. A fejemet lehajtottam, a padlót fixíroztam, ugyanis nem mertem a szemébe nézni. – Mond csak, miért tetted? – nem láttam, de éreztem, ahogy a hátamat bámulja. Nem tudtam felelni, csak a fejemet ráztam. – Azt kérdeztem, mért tetted? – csattant fel, amire megrezzentem. Hallottam lépteit. Cipői fenyegetően csattogtak a padlón, míg meg nem állt előttem. – Mikor hozzád beszélek, akkor nézz rám – mondta fojtott hangon, miközben felemelte az állam.
-          Azt hiszed nekem könnyű volt? – csak ennyit bírtam kinyögni.
-          Neked nem volt könnyű – hitetlenül felnevetett és a hajba túrt. – Akkor szerinted én mit éltem át, mikor azzal hívtak fel, hogy a nő, akit szeretek eltűnt a lányommal és a születendő gyerekemmel? Szerinted én mit éltem át minden egyes pillanatban, mikor kerestelek? Ne játszd az áldozatot, mert kurvára nem vagy az! – ordított, a falak szinte beleremegtek a hangjába.
-          Akkor én szerinted mit éltem át? – felálltam és szemtől szembe álltam vele, mikor visszajött a bátorságom. – Szerinted én mit éreztem, mikor ütöttél? Mikor miattad majdnem meghaltam? Mikor bujkálnom kellett? Azért mentem el, mert már nem akartam úgy élni, ahogy! Biztonságot akartam a gyerekeimnek és sikerült, de neked megint rohadtul fel kellett bukkannod. Gyűlöllek! – kiabáltam, s a végére zokogva hullottam vissza az ágyra. Kezemmel eltakartam az arcom, miközben lehajtottam a fejem.
-          Soha nem élhetsz békében! Nem értetted meg, hogy sehol nem vagy biztonságban csak mellettem. Tudtad, miért utaztam el. Felfogtad, hogy akár meg is ölhettek volna? Habár megjegyzem, majdnem profi módon sikerült eltűnnöd – jegyezte meg a végén egy kis piszkálódással a hangjában.
-          Hogy találtál meg? – kérdeztem rekedt hangon, miközben felnéztem rá.
-          Őszintén megmondom, hogy hónapokig kerestelek. Az embereimet rád állítottam. Ellenőriztük a pláza kameráit, hogy kik hagyták el Londont abban az időszakban. Repülőgépek, komp, busz. Mindent tűvé tettem utánad – leguggolt elém, majd kezeit az enyémekre téve. – Szó szerint a padlóról kellett felkaparni, de semmi sem lehetetlen, igaz Tay? Tudtam, hogy körülbelül mikor kell szülnöd. Louis feltörte a környező országok kórházainak adatbázisait. Tudod te mennyi kórház adatát tekintettük át? Hát nem kevését, mikor rábukkantunk egy Daniel nevű kisfiúra, aki Finnországban született. Megtekintettük az anyja kórlapját és ott volt az arcod. Hiába festetted be a hajad, hiába kentél magadra annyi sminket, mint egy kurva, én felismertelek. Hetekig figyeltelek, amíg be nem toppantam – mesélte el, majd a mondandója végén nagyon erősen megszorította a kezemet.
-          Miért nem hagytál békében élni? Felépítettem ott egy új életet, nyugodt életet éltünk. Miért kellett felborítanod az egészet? – kérdeztem bátran. Már nem féltem attól, ha megüt. Azt gondoltam „Mit veszíthetek?”. Ami engem is meglepett, hogy nem bántott, hanem a kezeit feljebb csúsztatta a karomon.
-          Taylor, fogalmad sincs arról mit éltem át, amikor eltűntél a gyerekekkel. Mikor hónapokig nem leltelek. Amikor megtaláltak, rögtön oda akartam menni, a két kezemmel megfojtani, majd megcsókolni – vallotta be, miközben térdeire ereszkedett és úgy nézett rám. – De nem tehettem, mivel nem voltunk benne biztosak, hogy te vagy az. Majd belehaltam, hogy újra magam mellett tudhassalak titeket.
-          Nagyon sajnálom – bukott ki belőlem és ismét elsírtam magam. Kiakartam szabadulni kezei fogságából, hogy az arcom elé téve az enyéimet eltakarhassam előle az arcom, azonban nem hagyta.
-          Ne, ne bújj el előlem – mondta lágy hangon. – Most itt van mindannak az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat – mondta, s egy bólintással nyugtáztam, hogy egyetértek. – Megérdemeltem ezt a pár hónapnyi szenvedést, azért amit veled tettem a múltban, de Taylor, ne hagyj el engem még egyszer, mert abba komolyan beledöglök – nézett mélyen a szemembe és egy kicsivel közelebb hajolt.
-          Annyira sajnálom Harry. Azt hittem helyesen cselekszek – vallottam neki, mire egy alig látható mosoly jelent meg az arcán. Hirtelen elkezdett felém közeledni, majd szorosan magához vonva átölelt. Átfogtam a derekát és kitörtem. Zokogtam és a pólóját markoltam.
-          Annyira szeretlek – nem bántam, hogy kimondtam neki abban a pillanatban, mivel ekkor még szorosabban kezdett ölelni és visszasúgta, hogy „szeretlek”.
-          Ígérem, mostantól békében fogunk élni, mint egy igazi család – ígérte meg. – Amúgy tetszik így a hajad – feszültségoldásként mondta, mire sírva felnevettem.

Abban a pár percben rájöttem, hogy Harry is egy érző lény, csak ezt nem vettem figyelembe. Rájöttem, hogy Ő is a poklok poklát élte át, amit én régebben. Amikor kimondtam, hogy szeretem – már oly’ sokadszorra – ezzel azt is kimondtam, hogy örökre maradok, bármi is történjék. Sosem hagyhatom el, mert abba én is belepusztulnék. Soha sem tudtam volna magára hagyni, mert történt, ami történt, beleszerettem teljes szívemből. Gyermekeink voltak, egy család voltunk. És úgy éreztem Harry-vel képesek leszünk megbocsátani egymásnak. 

15 - Born and pain

Sziasztok!

Első sorban szeretnék minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánni! Remélem jól telik a szünet és, akik január 16-án felvételiznek nem hajtják túl magukat :) Másodszor pedig megszeretném köszönni az előző részhez érkezett kommenteket és a 34 feliratkozót! Most pedig én szeretnék adni nektek valamit karácsony alkalmából (meg azért, mert ez a rész kicsit pocsék lett). Úgy döntöttem, hogy nem húzok-vonok tovább semmit. Ez a rész is azért lett rosszabb, mivel inkább volt lényegre törő, mint kifejtett és figyelmesztetek mindenkit, hogy tényleg csak egy nyúlfarknyi részt sikerült összehoznom.Nos, szóval a tárgyra térve; Ma két részt fogok közzé tenni, ami ígérem, hogy hosszabb lesz! Most egyet és valamikor később még egyet, mert nem szeretném húzni az agyatokat :DD El kell mondjam, hogy mindjárt itt a vége. Még - ezen a részen kívül - két rész lesz és egy epilógus, ami már gondosan pihenget a gépemen valamelyik mappában. 
Még egyszer kellemes ünnepeket és jó olvasást xoxo


15 - 
Born and pain


"Minden érzelem közül a bűntudat a legpusztítóbb." - Karen Hawkins
Zella Day - Shadow Preachers
Pár hónap elteltével…
-          Gyerünk Lauri, nyomnia kell – mondta az orvosom, aki szétterpesztett lábaim között ült és vezette le a szülést.
-          Nem tudok többet – döntöttem el és fáradtan hátradőltem, miközben fájdalmasan megszorítottam az ágytámlát. Már tizenkét órája vajúdtam és a baba még mindig nem akart kibújni, ami elég frusztráló és fárasztó volt.
-          Már kint van a feje, még két nyomás kell! – kiáltott fel a doktornő, közben pedig felkiáltottam egy újabb fájástól. Erőt vettem magamon, habár úgy éreztem nincs több energiám, de csak a kisbabámra tudtam gondolni. Felkönyököltem és ismét nyomi kezdtem egy hatalmas fájás után, majd megint nyomtam, mikor végre kint volt a kicsi.
-          Gratulálok Taylor, kisfiad született – mondta Dr. Katherine. A meghatottságtól felzokogtam, míg az izzadság legördült a homlokomon. Hirtelen mindent elfelejtettem. Minden fájdalmam, az összes csalódottságom. Hallgattam a hangos kis zokogását, és egyszerűen csak boldog voltam. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Figyeltem, ahogy az egyik nővér pólyába tekeri, majd a kezeimbe nyomja a picit.
-          Szerbusz, Daniel – suttogtam a kisfiamnak, aki, amint rám fektették, abbahagyta a sírást. Végigsimítottam piciny ajkain és megfogtam kis kezeit. – Megígérem, hogy nagyon boldogan fogunk élni ezentúl – mondtam neki halkan, de egy nővér félbeszakított;
-          Sajnálom, de most egy kis időre el kell vinnem a kicsit. Nemsokára visszahozom, és megetetheti – magyarázta, majd karjaiba vette Danny-t. – Mi a neve? – kérdezte mosolyogva.
-          Daniel – motyogtam a kisfiamat nézve, majd csitítgatni kezdtem, mivel keservesen zokogott.
-          Most egy kicsit el kell vinnem, amíg összevarrják, de hamarosan visszahozom és megetetheti – magyarázta a nővér, aki kérdés nélkül kivette a kisfiamat a kezemből. Az események után fogalmam sem volt, hogy mi történt igazán. Csak a kisfiamra tudtam gondolni és arra, hogy mostantól teljes lesz az életem. Illetve majdnem teljes. Harry. Akárhogy akartam, sosem tudtam elfelejteni. Minden egyes pillanatban eszembe jutott minden, amiért gyötrődtem miatta és ezért gyűlöltem. Viszont rengetegszer adott nekem csodálatos dolgokat és pillanatokat, mióta megismertem. Hiszem a két kisgyerekemet is neki köszönhetem. Valójában sosem hittem, hogy tizenkilenc évesen ennyi problémám és örömöm lesz az életben, de egy pillanatát sem bántam meg.
Az óra idegesítően ketyegett a falon a fehér szobámban. Valami borzalmas kórházi hálóinget adtak rám, ami meglepően kényelmes volt. Leszámítva azt, hogy hátul mindenem kikandikált. Fáradtan feküdtem az ágyamban és rettenetesen sajgott az ölem. Azt mondták, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan hatni kezd, de kezdtem azt hinni, hogy semmit sem adtak be nekem. Izgatottan vártam, hogy Katy végre behozza Rowena-t, és a nővér a kisfiamat. Pár perce tolhatott vissza a nővér a sivár helyiségbe. Nagyot sóhajtva nyugtáztam az unalmam, miközben a paplanomat birizgáltam. Szerencsére nem voltam sokáig egyedül, mivel percek múlva Katy lépett be mosolyogva, Ro-val a kezében. A kislányom kacarászva nyújtózkodott felém, mikor meglátott, de Katy kedvesen gügyögve mondta neki, hogy most nem szabad letámadni a mamát.
-          Hogy vagy? – kérdezte Katy az ágyam mellett megállva.
-          Most már igen – válaszoltam, mivel a fájdalomcsillapító végre hatni kezdett.
-          Hogy ment?  - aggódva nézett felém.
-          Könnyebb volt, mint az első – kuncogtam fel, miközben megfogtam Rowena pici kezét, aki boldogan megrántotta az enyémet.
-          És hol a pici? – izgatottan kérdezte, miközben szemei csillogni kezdtek.
-          Nézd csak, most tolják be – mutattam az ajtó fele, ahol egy idegen nővér tolta be a teljesen fehérbe öltöztetett kisfiamat.
-          Gratulálok anyuka, a kicsi Daniel háromezer-ötszáz grammal jött a világra és teljesen egészséges – mondta a nővér, mikor az ágyam mellé ért. Óvatosan kivette őt a kis ágyból és a kezeimbe tette.
-          Szerbusz kicsim – nevetve szóltam hozzá, mire szemeivel kémlelni kezdte az arcomat, s kezei az enyémeket markolták. – Be kell neked mutatnom valakit Rowena – néztem fel a kislányomra, aki ránk pillantott. – Ő a kisöcséd, Daniel – mondtam neki, mire Katy letette az ágyam szélére a kislányom, s szinte azonnal kémlelni kezdte a testvérét.
-          Daniel – gügyögte, de úgy hangzott, mint a „Deniej”.
-          Daniel ő itt a nővére Rowena és a keresztanyukád, Katy – mutattam be őt nekik. Már hetekkel ezelőtt megkértem Katy-t, hogy legyen Danny keresztanyukája, s habár még Rowena sem volt megkeresztelve, ez nagyon fontos volt nekem.
-          Szabad? – kérdezte sugárzó mosollyal Kat, s én boldogan adtam neki oda a fiamat, s szinte azonnal Rowena-t vettem kezeim közé. Boldog voltam. Legalább is úgy éreztem. Azt gondoltam, hogy minden tökéletes, de belülről mardosott a bűntudat, amiért ismét megfosztottam attól, hogy lássa a gyermekét megszületni. A mosolyom mögött más rejlett, hiszen azt hittem szétszakadok belül. A szívem odakívánta Harry-t, azonban az eszem azt mondta jól döntöttem, mikor elhagytam. Senki sem érthetett volna meg. Katy is azt mondta volna, hogy megvagyok zakkanva, de az érzéseinket nem mi irányítjuk.

Teltek a hetek, majd a hónapok. Danny-vel nagyon hamar kiengedtek és, ha azt mondom, hogy nagyon sokáig szemhunyásnyit sem aludtam, nem viccelek. Rowena-t óvodába hordtam reggel, este pedig átvészeltem Danny zokogásait, miközben megetettem és ringattam. Napközben takarítottam és főztem, mint egy igazi háziasszony, de fogalmam sem volt arról, hogy az egész ilyen nehéz lesz. Rengeteget fogytam, meg sem látszott rajtam, hogy szültem. Katy dolgozott és egyetemre járt, úgyhogy alig volt velem, szóval szinte semmi segítségem nem volt. A napjaim nyugodtan teltek, miközben a bűntudatom kezdett elmúlni, Egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Azt hittem örökké békében élhetek a gyerekeimmel, de a számításaimat, mindig jól elcseszik.
 A szombat reggelem, mindig úgy indult, ahogy szokott. Korán kelés, sminkelés és felöltözés. Megetettem Danny-t, majd elkészítettem a reggeliét Rowena-nak és vártam, hogy felkeljen. Szerencsére hamar meghallottam egy sípoló szerű hangot a szobájából, ami az egyik sípolós plüssétől származott. Kihoztam az étkezőbe, majd az etetőszékébe ültetve hagytam, hogy elfogyassza a reggeliét, ami egy almás ízű bébiétel volt. Közben én is bekaptam egy szendvicset, majd a reggeli után bevittem őket a nappaliba, ahogy két kiságy is volt, na meg a tv. Tudtam, hogy nem valami jó, ha a gyerekek ilyen korán kezdenek el tv-t nézni, de, amikor dolgom volt és nem tudtam őket hova tenni tökéletesen megfelelt. A kiságyakban játszottak, miközben néha-néha a tv felé pillantottak, amíg én takarítottam a lakásban. A konyhában takarítottam a szekrényt, mikor kopogtak. A fejemet hevesen abba az irányba fordítottam. Tudtam, hogy Katy nem lehet, mert sokáig volt valami egyetemi bulin és alszik. A szomszédok nem lehettek, mivel szinte soha nem beszéltem velük. Lábujjhegyen szeltem át a konyha és a nappali között lévő távolságot, majd halkan kikapcsoltam a tv-t. Kikaptam a gyerekeket a kiságyakból és Rowena szobájába vittem őket, ahol betettem őket Ro ágyába, s bekapcsoltam a kis tv-t, ami halkan szólt. Ismét kopogtattak. Kimentem a szobából és kilincsre zártam az ajtót, így védve őket.
-          Ki az? – szóltam ki bizonytalanul, amikor az ajtó elé értem. Senki nem válaszolt és kukucskálóm sem volt, ezért megtettem a világ legfelelőtlenebb dolgát. Leakasztottam a láncot és kinyitottam az ajtót. A szívem hevesen dobogott, de, mikor megláttam, hogy senki nincs ott, lehunytam szemeimet, a kezemet a szívemre helyeztem s felnevettem a saját paranoiámon. Lassan kifújtam a levegőt és a remegés kezdett elmúlni. Egy másodperc sem telt el, amíg valaki a két kezével a nyakamat megfogva tolt be a lakásomba egyenesen a falnak. A szemeim tágra nyíltak a fájdalomtól, mivel az illető szó szerint fojtogatott. Ekkor ismertem fel a zöld, szinte smaragdként csillogó szempárt.
-          Már mondtam, szívem – sziszegte. – Elbújhatsz, de nem menekülhetsz.
Harry. Megtalált.