2015. december 24., csütörtök

15 - Born and pain

Sziasztok!

Első sorban szeretnék minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánni! Remélem jól telik a szünet és, akik január 16-án felvételiznek nem hajtják túl magukat :) Másodszor pedig megszeretném köszönni az előző részhez érkezett kommenteket és a 34 feliratkozót! Most pedig én szeretnék adni nektek valamit karácsony alkalmából (meg azért, mert ez a rész kicsit pocsék lett). Úgy döntöttem, hogy nem húzok-vonok tovább semmit. Ez a rész is azért lett rosszabb, mivel inkább volt lényegre törő, mint kifejtett és figyelmesztetek mindenkit, hogy tényleg csak egy nyúlfarknyi részt sikerült összehoznom.Nos, szóval a tárgyra térve; Ma két részt fogok közzé tenni, ami ígérem, hogy hosszabb lesz! Most egyet és valamikor később még egyet, mert nem szeretném húzni az agyatokat :DD El kell mondjam, hogy mindjárt itt a vége. Még - ezen a részen kívül - két rész lesz és egy epilógus, ami már gondosan pihenget a gépemen valamelyik mappában. 
Még egyszer kellemes ünnepeket és jó olvasást xoxo


15 - 
Born and pain


"Minden érzelem közül a bűntudat a legpusztítóbb." - Karen Hawkins
Zella Day - Shadow Preachers
Pár hónap elteltével…
-          Gyerünk Lauri, nyomnia kell – mondta az orvosom, aki szétterpesztett lábaim között ült és vezette le a szülést.
-          Nem tudok többet – döntöttem el és fáradtan hátradőltem, miközben fájdalmasan megszorítottam az ágytámlát. Már tizenkét órája vajúdtam és a baba még mindig nem akart kibújni, ami elég frusztráló és fárasztó volt.
-          Már kint van a feje, még két nyomás kell! – kiáltott fel a doktornő, közben pedig felkiáltottam egy újabb fájástól. Erőt vettem magamon, habár úgy éreztem nincs több energiám, de csak a kisbabámra tudtam gondolni. Felkönyököltem és ismét nyomi kezdtem egy hatalmas fájás után, majd megint nyomtam, mikor végre kint volt a kicsi.
-          Gratulálok Taylor, kisfiad született – mondta Dr. Katherine. A meghatottságtól felzokogtam, míg az izzadság legördült a homlokomon. Hirtelen mindent elfelejtettem. Minden fájdalmam, az összes csalódottságom. Hallgattam a hangos kis zokogását, és egyszerűen csak boldog voltam. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem. Figyeltem, ahogy az egyik nővér pólyába tekeri, majd a kezeimbe nyomja a picit.
-          Szerbusz, Daniel – suttogtam a kisfiamnak, aki, amint rám fektették, abbahagyta a sírást. Végigsimítottam piciny ajkain és megfogtam kis kezeit. – Megígérem, hogy nagyon boldogan fogunk élni ezentúl – mondtam neki halkan, de egy nővér félbeszakított;
-          Sajnálom, de most egy kis időre el kell vinnem a kicsit. Nemsokára visszahozom, és megetetheti – magyarázta, majd karjaiba vette Danny-t. – Mi a neve? – kérdezte mosolyogva.
-          Daniel – motyogtam a kisfiamat nézve, majd csitítgatni kezdtem, mivel keservesen zokogott.
-          Most egy kicsit el kell vinnem, amíg összevarrják, de hamarosan visszahozom és megetetheti – magyarázta a nővér, aki kérdés nélkül kivette a kisfiamat a kezemből. Az események után fogalmam sem volt, hogy mi történt igazán. Csak a kisfiamra tudtam gondolni és arra, hogy mostantól teljes lesz az életem. Illetve majdnem teljes. Harry. Akárhogy akartam, sosem tudtam elfelejteni. Minden egyes pillanatban eszembe jutott minden, amiért gyötrődtem miatta és ezért gyűlöltem. Viszont rengetegszer adott nekem csodálatos dolgokat és pillanatokat, mióta megismertem. Hiszem a két kisgyerekemet is neki köszönhetem. Valójában sosem hittem, hogy tizenkilenc évesen ennyi problémám és örömöm lesz az életben, de egy pillanatát sem bántam meg.
Az óra idegesítően ketyegett a falon a fehér szobámban. Valami borzalmas kórházi hálóinget adtak rám, ami meglepően kényelmes volt. Leszámítva azt, hogy hátul mindenem kikandikált. Fáradtan feküdtem az ágyamban és rettenetesen sajgott az ölem. Azt mondták, hogy a fájdalomcsillapító hamarosan hatni kezd, de kezdtem azt hinni, hogy semmit sem adtak be nekem. Izgatottan vártam, hogy Katy végre behozza Rowena-t, és a nővér a kisfiamat. Pár perce tolhatott vissza a nővér a sivár helyiségbe. Nagyot sóhajtva nyugtáztam az unalmam, miközben a paplanomat birizgáltam. Szerencsére nem voltam sokáig egyedül, mivel percek múlva Katy lépett be mosolyogva, Ro-val a kezében. A kislányom kacarászva nyújtózkodott felém, mikor meglátott, de Katy kedvesen gügyögve mondta neki, hogy most nem szabad letámadni a mamát.
-          Hogy vagy? – kérdezte Katy az ágyam mellett megállva.
-          Most már igen – válaszoltam, mivel a fájdalomcsillapító végre hatni kezdett.
-          Hogy ment?  - aggódva nézett felém.
-          Könnyebb volt, mint az első – kuncogtam fel, miközben megfogtam Rowena pici kezét, aki boldogan megrántotta az enyémet.
-          És hol a pici? – izgatottan kérdezte, miközben szemei csillogni kezdtek.
-          Nézd csak, most tolják be – mutattam az ajtó fele, ahol egy idegen nővér tolta be a teljesen fehérbe öltöztetett kisfiamat.
-          Gratulálok anyuka, a kicsi Daniel háromezer-ötszáz grammal jött a világra és teljesen egészséges – mondta a nővér, mikor az ágyam mellé ért. Óvatosan kivette őt a kis ágyból és a kezeimbe tette.
-          Szerbusz kicsim – nevetve szóltam hozzá, mire szemeivel kémlelni kezdte az arcomat, s kezei az enyémeket markolták. – Be kell neked mutatnom valakit Rowena – néztem fel a kislányomra, aki ránk pillantott. – Ő a kisöcséd, Daniel – mondtam neki, mire Katy letette az ágyam szélére a kislányom, s szinte azonnal kémlelni kezdte a testvérét.
-          Daniel – gügyögte, de úgy hangzott, mint a „Deniej”.
-          Daniel ő itt a nővére Rowena és a keresztanyukád, Katy – mutattam be őt nekik. Már hetekkel ezelőtt megkértem Katy-t, hogy legyen Danny keresztanyukája, s habár még Rowena sem volt megkeresztelve, ez nagyon fontos volt nekem.
-          Szabad? – kérdezte sugárzó mosollyal Kat, s én boldogan adtam neki oda a fiamat, s szinte azonnal Rowena-t vettem kezeim közé. Boldog voltam. Legalább is úgy éreztem. Azt gondoltam, hogy minden tökéletes, de belülről mardosott a bűntudat, amiért ismét megfosztottam attól, hogy lássa a gyermekét megszületni. A mosolyom mögött más rejlett, hiszen azt hittem szétszakadok belül. A szívem odakívánta Harry-t, azonban az eszem azt mondta jól döntöttem, mikor elhagytam. Senki sem érthetett volna meg. Katy is azt mondta volna, hogy megvagyok zakkanva, de az érzéseinket nem mi irányítjuk.

Teltek a hetek, majd a hónapok. Danny-vel nagyon hamar kiengedtek és, ha azt mondom, hogy nagyon sokáig szemhunyásnyit sem aludtam, nem viccelek. Rowena-t óvodába hordtam reggel, este pedig átvészeltem Danny zokogásait, miközben megetettem és ringattam. Napközben takarítottam és főztem, mint egy igazi háziasszony, de fogalmam sem volt arról, hogy az egész ilyen nehéz lesz. Rengeteget fogytam, meg sem látszott rajtam, hogy szültem. Katy dolgozott és egyetemre járt, úgyhogy alig volt velem, szóval szinte semmi segítségem nem volt. A napjaim nyugodtan teltek, miközben a bűntudatom kezdett elmúlni, Egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Azt hittem örökké békében élhetek a gyerekeimmel, de a számításaimat, mindig jól elcseszik.
 A szombat reggelem, mindig úgy indult, ahogy szokott. Korán kelés, sminkelés és felöltözés. Megetettem Danny-t, majd elkészítettem a reggeliét Rowena-nak és vártam, hogy felkeljen. Szerencsére hamar meghallottam egy sípoló szerű hangot a szobájából, ami az egyik sípolós plüssétől származott. Kihoztam az étkezőbe, majd az etetőszékébe ültetve hagytam, hogy elfogyassza a reggeliét, ami egy almás ízű bébiétel volt. Közben én is bekaptam egy szendvicset, majd a reggeli után bevittem őket a nappaliba, ahogy két kiságy is volt, na meg a tv. Tudtam, hogy nem valami jó, ha a gyerekek ilyen korán kezdenek el tv-t nézni, de, amikor dolgom volt és nem tudtam őket hova tenni tökéletesen megfelelt. A kiságyakban játszottak, miközben néha-néha a tv felé pillantottak, amíg én takarítottam a lakásban. A konyhában takarítottam a szekrényt, mikor kopogtak. A fejemet hevesen abba az irányba fordítottam. Tudtam, hogy Katy nem lehet, mert sokáig volt valami egyetemi bulin és alszik. A szomszédok nem lehettek, mivel szinte soha nem beszéltem velük. Lábujjhegyen szeltem át a konyha és a nappali között lévő távolságot, majd halkan kikapcsoltam a tv-t. Kikaptam a gyerekeket a kiságyakból és Rowena szobájába vittem őket, ahol betettem őket Ro ágyába, s bekapcsoltam a kis tv-t, ami halkan szólt. Ismét kopogtattak. Kimentem a szobából és kilincsre zártam az ajtót, így védve őket.
-          Ki az? – szóltam ki bizonytalanul, amikor az ajtó elé értem. Senki nem válaszolt és kukucskálóm sem volt, ezért megtettem a világ legfelelőtlenebb dolgát. Leakasztottam a láncot és kinyitottam az ajtót. A szívem hevesen dobogott, de, mikor megláttam, hogy senki nincs ott, lehunytam szemeimet, a kezemet a szívemre helyeztem s felnevettem a saját paranoiámon. Lassan kifújtam a levegőt és a remegés kezdett elmúlni. Egy másodperc sem telt el, amíg valaki a két kezével a nyakamat megfogva tolt be a lakásomba egyenesen a falnak. A szemeim tágra nyíltak a fájdalomtól, mivel az illető szó szerint fojtogatott. Ekkor ismertem fel a zöld, szinte smaragdként csillogó szempárt.
-          Már mondtam, szívem – sziszegte. – Elbújhatsz, de nem menekülhetsz.
Harry. Megtalált.

4 megjegyzés:

  1. Csodalatos karacsonyi ajandek! Naon jo lett! Imaadomm! Cserebe en csak egy pozitiv kritikat tudok adni.
    Neked id boldog karacsonyt!

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett. Alig várom a következő részt 😀

    VálaszTörlés