2016. január 27., szerda

Írói utószó

Sziasztok!


  Nos, fogalmam nincs hol is kezdjem el. Talán azzal, hogy nehéz szívvel válok meg ettől a blogtól, hiszen lassan két éve írom Harry és Taylor történetét. Büszke vagyok magamram hogy eljutottam idáig, de nélkületek biztos nem ment volna! Voltak bukkanók, de sikerült! A kezdetektől tudtam, milyen befejezést szánok nekik. Azért teszem ki ilyen későn az írói utószót, mivel nem tudtam kitenni eddig, több ok miatt is. Az első, hogy nem akartam elhinni, hogy itt a vége, pedig itt van és szeretném elmondani nektek, hogy köszönöm azt a sok-sk támogatást! A kommenteket, a feliratkozókat... mindent. Nagyon boldog vagyok! A másik dolog pedig a felvételi. Ajaj, remélem nem sikerült rosszul senkinek, habár a matek az nagyon, nagyon nehéz volt. És aki még nem tudta a 10. feladatot ne búsoljon, ugyanis senki nem tudta, mert az egy középiskolai egyenlet volt :) Remélem nagyon jókat írt mindenki!

  Most egy kicsit vissza a történetre... Nem terveztem hosszúra ezt a kis bejegyzést, ezért nem is nagyon szeretném húzni-vonni ezt az egészet. Tényleg csak, köszönöm nektek, hogy itt voltatok és velem tartottatok ezalatt a történet alatt! De senki ne búsuljonm ugyanis fogok még feltenni kisebb novellákat, amikkel kicsit tisztább lesz a történet. Taylor-ék mennyegzőjéről és a harmadik kisbaba megszületéséről is lesz :) 

  Nyitottam több blogot is az elmúlt időszakban, de mindegyiknek ugyanaz a vége lett. Aki olvasta innen a Fájdalmat érezni kell (Zayn Malik ff) című blogomat, az tudja miről beszélek. Úgy döntöttem újrakezdem azt de még nem tudom, hogy Zayn főszereplésével vagy sem, de majd tájékoztatlak titeket :)


Painful cry:
Több, mint  35050 oldalmegjelenítés
27 bejegyzés
18 fejezet (prologussal és epilogussal együtt)
180 komment
35 rendszeres olvasó

VÉGE 
U.I.: MINDENT KÖSZÖNÖK!

2016. január 6., szerda

Epilogue

Sziasztok! 

A múltkor azt mondtam, hogy lesz még egy rész és utána az epilógus, de egyszerűen nem tudtam megírni azt a részt. Nem ment és nem akartam valami pocsék fejezettel előállni, azonban úgy érzem, hogy ez a rész pontosan úgy sikerült, ahogy a kezdetektől szerettem volna és erre nagyon büszke vagyok. A rész végére fogok még pár szót írni nektek :) Most utoljára;
Jó olvasást xoxo


Epilogue

"Azt mondják, hogy mielőtt meghalsz, az egész életed lepereg a szemed előtt. Mintha kapnál egy fényképalbumot minden pillanatodról, így tudod, hogy itt voltál, hogy szerettek téged, hogy léteztél. (...) Úgyhogy csak az a pillanat marad ott élet és halál között, hogy elbúcsúzzunk." - Táncakadémia c. film
Black Veil Brides - Goodbye Agony
Ugyanazon a padon ülök, ahol már jó ideje nem voltam. Ismét szürkébe borul minden egyes levél, minden egyes fa, a hatalmas tó, az egész park.
Mint minden évben. De most már örökre itt kell maradnod…
Végigsimítok a szürke farmeromon és idegesen lesütöm szemeimet, miközben a mellém ül valaki.
Nem szólal meg, de én sem erőltetem meg magam. A fakó földet fixírozom, mivel valahogy nem merek felnézni, pedig pontosan tudom, hogy semmi félnivalóm nincs.
Tudod, – szólal meg – egy valamit még nem meséltél el – mondja.
-  Mit? Hiszen mindent elmondtam neked – bátran felemelem a fejem és szemeibe nézek.
Nem, azt nem mondtad el milyen volt az esküvőtök, hogy te mit éreztél akkor – magyarázza valódi kíváncsisággal, mire kissé felnevetek az emlékek özöne miatt.
- Csodálatos volt, amolyan mesébe illő, amiről minden lány vágyik – nevetek fel, amin ő is kuncogni kezd. – Emlékszem, hogy olyan izgatott voltam, azt hittem, hogy összeesek, miközben Adam az oltárhoz vezetett. Annyi ember volt ott és én egyszerűen csak izgultam. Adam odasúgta, hogy elszorítom a vérkeringését és a zavaromat ideges kuncogással próbáltam leplezni. Aztán megláttam Harry-t és senki más nem zavart. Végig a szemeibe néztem és sosem felejtem el azt a boldog mosolyt az arcán. Tudod, életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor kimondtuk az igent. A lagziban táncoltunk egymással, a gyerekeinkkel és a barátainkkal, miközben jól éreztük magunkat. Az egész mesébe illő volt – mesélem el dióhéjban az eseményt a végére érve könnyeimmel küszködve.
- Nagyon sajnálom, hogy megtörtént, de úgy tűnik, manapság mégsem tudnak mindenkin segíteni – próbál megvigasztalni, amikor meglátja könnyeimet.
- Évekkel ezelőtt történt, és azóta sem tudom túltenni magam rajta –zokogtam fel.
      - Ez teljesen normális kicsim – simít végig a hajamon.
      - Nem anya, nem az! – csattanok fel.
     - De igen, az. Nem a te hibád volt, ami történt. Harry összeomlott, és tudom, hogy azt hiszed ez a te hibád, de nem. Gondolj arra, hogy legalább még egy utolsó dolgot magad után hagytál, a gyermeketeket. A gyermekeiteket.
     - Tudom, épp ezért nem tudtam nem vigyázni rá – törlöm le könnyeimet. – Látnom kellett, hogy teszi túl magát a halálomon. Hogyan vigyáz a gyerekeinkre.
    - Mi is láttuk mi történt – fogja meg a kezemet anya. – De idővel sikerült újra fölállnia, mert tudta, hogy a gyerekeknek csak ő maradt és neki is csak ők maradtak neki. Mikor Lisa megszületett és te elmentél, akkor járta meg a pokol legsötétebb bugyrát, miközben mégis boldog volt. Tudom, hogy azt érzed, mindenért te vagy a felelős, de hidd el, hogy nem. Harry most boldog Rowena-val, Daniel-el és Lisa-val, neked pedig tovább kell lépned. Távolabbról is rajtuk tarthatod a szemed – nyugtat meg.
    - Igazad van – vallom be. – Tudod, végül még örülök is, hogy Harry talált valakit, aki boldoggá tudja tenni, de…
     - De bárcsak te tudnád – fejezi be a mondatomat helyettem. – Boldog, tovább lépett, de örökké te maradsz neki az-az ember, akit a világon a legjobban fog szeretni ebben az életben. Négy év eltelt, azóta Taylor, neked is tovább kell lépned – reménykedve néz rám, mire nagy gondolkodóba esek. Percek telnek el így. Egymás kezét fogjuk, miközben a számat rágva gondolkozok. Tudom, hogy el kell engednem őket, csak egyszerűen fáj az érzés, hogy soha többé nem járhatok le közéjük, még ha azt sem tudták, hogy ott vagyok. Ha anyával megyek, akkor csak innen tudom figyelni őket. Erről a kopár helyről. Sosem állhatok velük szembe, miközben átnéznek rajtam, mivel fogalmuk sincs arról, hogy vigyázok rájuk. Úgy érzem, belülről szétszakadok, csakúgy, mint akkor, mikor megtudtam, hogy meghaltam. Mikor végignéztem Harry szenvedését, mikor az élettelen testemet ölelte és zokogva súgta a fülébe, hogy „Szeretlek, kérlek, gyere vissza hozzám és a gyerekekhez. Szükségünk van rád!”. Azt válaszoltam neki, hogy örökre mellette maradok, de nem hallott meg. Csak a levegőbe beszéltem. Ott voltam a saját temetésemen. Ironikus, nem de? Ott volt az egész One Direction és a bátyám, akik mindannyian értem sírtak. Miattam hullattak könnyeket a gyilkosok, feleségeik és gyerekeik, habár ők nem igazán foghatták fel mi történt. Rowena volt talán az egyetlen, aki értette, hogy a mamája soha többé nem vonhatja meleg ölelésbe, nem adhat finom puszit arcára. Soha többé nem láthatja. A másik két gyermekem nem tudta mi történik, hiszen Danny még csak nyolc éves volt, míg Lisa újszülöttként vett részt az eseményen. Adam sokáig gyászolt, de sokkal kevesebb ideig, mint Harry. Neki sikerült továbblépnie, aminek szívből örültem. Viszont Harry a temetés után még egy év után sem tudta feldolgozni, hogy nem vagyok mellette. Azonban teltek a hónapok és még mindig nem tudták kiszedni a gödörből. Minden egyes nap visszajártam hozzá, nem tudtam egyedül hagyni. Másfél év telt el, mikor egy nap nem látogattam meg őket és Harry végre elkezdett talpra állni. Nem érezte a jelenlétem. Valahogy tudta, hogy nem vagyok ott. Ezentúl, hetente egyszer jártam le közéjük, miközben Harry-ből egyre jobb apa vált. Valahogy éreztem, többé nem kell vigyáznom rájuk, de nem tudtam elszakadni tőlük. Néztem, ahogyan a gyerekeim felnőnek, ahogy Rowena kamasz lázadóvá válik, Danny okos iskolássá érik, míg Lisa kimondja az első szavait és elkezd járni. Majd láttam, mikor Harry pár hónapja megismerkedik egy nővel. Egy bizonyos Veronica-val, aki újra színt hozott az életébe, aki elfogadja, hogy nem ő az első Harry számára és… akivel boldogok. Mindig is ezt kívántam. Hogy az emberek, akiket a világon a legjobban szeretek boldogan éljenek. El kell engednem őket. Tudom. Életem legnehezebb döntését hozom meg, de érzem, hogy nem fogom megbánni. Tudom, hogy Harry örökké vigyáz a gyerekekre és soha nem hagyja, hogy bántódásuk essen. Ezért úgy döntök, örökre elhagyom őket.
     - Rendben, veletek megyek – mondom, miközben a könnyeim áztatják arcom. Anyára mosolygok és látom a boldogságot arcán.
     - Jó döntést hoztál. Ne feledd, hogy te mindig ott leszel velük, a szívükben – mondja anya, majd a kezemet megfogva felhúz a padról. Átöleli a vállam, én pedig a derekát. Így ballagunk a szürke Central Park kijáratához, ami fényesen villog. Ott áll apa, szintén szürkében. Mindketten rám mosolyognak és, mikor odaérünk hozzájuk apa a másik oldalról ölelve vezetnek be az új életembe, ahol örökké várni fogok Harry-re és mindenkire, akit ebben az életben szerettem. Tudom, hogy ezt kell tennem. Át kell lépnem a kapun és békében kell mindörökké eltávoznom, azonban mielőtt belépnék, még sírva elsuttogom;
      - Örökké szeretni foglak benneteket, Harry – és elnyel a fényesség.

VÉGE
_______________________________________________
Mint írtam az elején ide szeretnék pár sort írni :) Tudom, hogy most van, aki utál, és nekik üzenem, hogy ennek így kellett történnie, már a legelején tudtam, hogy ennek a blognak így kell végződnie. A héten hozom az írói utószót és még így a végére... Tudom sosem kérek ilyet, de most szeretnék minden egyes olvasómat megkérni, hogy írjon pár szót a fejezet alá. Előre is köszönöm:)